Bükki kirándulásra készültünk ismét, Pinti elõrejelzése alapján most egy kicsit hosszabb túrára számítsunk, 6-8 órát leszünk barlangban. A szállásunk a már bevált Szentléleki turistaházban. A szerdai klubnapon tanfolyam után megbeszéltük, hogy ki, mikor, és hogyan érkezik. A többség kocsival még péntek este, néhányan szombat reggel. Gabi csak szombat este tudott elszakadni a családi kötelezettségektõl, így õ vonattal jött Miskolcig.

Mi a péntek késõn érkezõk közé tartoztunk, így nem igazán volt alkalmunk (na jó, nekem már erõm se) az esti társasági élethez, Frédi szerint vicces volt, ahogyan nagy lendülettel (kb. mint egy lajhár) letámadtam az ágyat, szerintem csak negyedóra kérdése volt, és simán utolértem mélyalvásban a már szundikálókat.

Reggel kényelmes készülõdés, de azért már mindenki nagyon várta, hogy milyen is lesz az az Istvánlápa. Szerda este ugyanis a hivatalos etapot letudva, aktuális elõadónk, Márkus Pisti lelkesen mesélt arról, mennyire szereti ezt a barlangot, mert azon túl, hogy az ország legmélyebb barlangjaként tartják számon, változatos formáival és kõzetvilágával bámulatra, és õszinte csodálatra készteti a barlangjárókat. Pontosan tehát nem tudtam mire, de valami nagyon-nagyon szépre számítottam. És bár sokat kellett érte mászni, de megérte lemenni, és most is azt gondolom, hogy vissza szeretnék menni... No, de csak sorjában.

Reggelinél és pakolgatás közben ment a csapatosztás, hogy ki tartozzon az 1., 2., 3. csapathoz. Miután a barlang az internetes két bekezdésnyi tájékoztató alapján "igen jó erõnlétet" kíván, részemrõl kérdéses volt, hogy bírni fogom-e, de aztán meggyõztek, hogy legfeljebb megállunk pihenni, és nyugi, a 2. csapatban a helyem. :) Ennek igazán örültem, de azért tartottam tõle, hogy majd nagyon hátráltatom a csapatot, úgyhogy felszerelkeztem szõlõcukorral, pakoltam csokit meg vizet (sajnos nem eleget, de ez csak a túra végére derült ki), nagy levegõt vettem, és csatlakoztam a csapathoz: Béla, Dalma, Morzsa, Panni, Csinszka, Detti, Josi - és én.

Az induláskor apró fennakadást okozott, hogy az elõször útnak induló csapat egy autót hátrahagyott ugyan, de kulcs nélkül bizony azzal se mentünk sokra. Az autó gazdijának cuccát feltúrni nem akartuk, így aztán osztottunk-szorongtunk - mármint a csapatot a maradék autók között, és bepréseltük magunkat. Rövid az út, mindenki kibírja alapon.

Viktor, aki az elõzõ este hõsiesen tûrte a megpróbáltatásokat, bakancsos méhecskék által meggyötört, zsibongó fejjel, érzékenyen búcsúzott és integetett a kapuban, rá aznap szép felszíni túra várt. Minket pedig Istvánlápa!!! :DDD

Megérkezés után az út mellett enyhén szitáló esõben öltöztünk. Felavattam a szép új beülõmet, és igen, végre egyedül öltöztem - igen, eljutottam oda, hogy már nem nézek kétségbeesetten, hogy jaj anyám mi ez a sok cucc (Panni után szabadon: bizsu) amit magamra kellene aggatnom, és segítséééég! - hanem már (majdnem) egészen ügyesen applikálom magamra a slószt. Azért egy végellenõrzést kaptunk a túravezetõktõl, biztos ami tuti, majd spontán össznépi erõpróba: mit bír el Morzsa karabinere? Meg tudjuk-e tartani egymást? Errõl aztán látványos fotók is készültek. :)

Negyedórás séta a bejárathoz, ami egy töbörben van, és dögnehéz ajtóval nyílik. Ment is a poénkodás, hogy kinek a fejére kellene rácsukni, de persze semmi ilyen nem történt. Végsõ csapatosztás, majd sorrend kialakítás, és elindultunk lefelé. Tényleg nem tudtam mire is számítsak. Arról volt szó, hogy létrák sora visz le, na, de hogy ennyiiii? Egy idõ után már nem is számoltuk, csak pakoltuk a lábunkat egymás alá. Igyekeztünk segítséget adni az utánunk jövõnek, hogy mire számítson, hogy a létra nem ér véget ott, ahol fentrõl véget érni látszik, csak megtörik, és függõlegesen halad tovább. Vagy még csak nem is függõlegesen, hanem kikerülve egy sziklát, kicsit aláhajlik.

Sorra ereszkedtünk le az aknasoron, hol hosszabb, hol rövidebb létrákon, néhol csak úgy kötél mellett, de aztán persze újabb és újabb létra következett. Néha olyan érzésem volt, hogy minek ide létra, 4-5 foknyi az egész, itt simán le lehet ügyesen csúszni, és a létra igazából csak akadályoz lefelé jövet. A nyugati ágon indultunk el. A lemászások nem voltak igazán nehezek, bár egy-két szûkület azért adódott már. Bár többen is jártak már itt a csapatból, adódott itt-ott némi elbizonytalanodás, így aztán a sor eleje, Josi, én, Detti, mi voltunk részben a felfedezõk.

Josi mint tudjuk, szívesen indul felfedezõ útra, mászkál szûk helyeken, de az se normális, aki rögtön követi... na, kellett nekem. Én elõször a Csiga nevû helyen akadtam fel, ahol persze Josi simán átcsusszant, én meg talpig slószban azon küzdöttem, hogy a rossz helyre pakolt és lecsúszott bal lábamról a sarkánál két szikla közé beakadt gumicsizmát megmentsem. Nem jött össze. Egyszerûbbnek tûnt kilépni belõle, és hagyni, hogy lezuttyanjon magától, aztán csak úgy féllábasan, zokniban lebalettozni érte.

Na jó, ez csak egy kis közjáték volt a többség derültségére, akik persze a simán sétálós kerülõn jöttek, én meg mire kievickéltem, jól lefárasztottam magam. Elsõ pihi az én kedvemért. Persze vigyorgott mindenki. Szõlõcukor, víz, pihi, mehetünk tovább. Meg sem álltunk egészen a bivakteremig, ahová egy ferde fal mellett, a sziklára támaszkodva "dõltünk" be. Ez egy nagyobb terem, ahol volt szerelvényigazítás meg elemcsere, és amíg a többiek elindultak, egy egészen kicsikét próbáltam fotózni is, de nem igazán jött össze, mert folyton beleszuszogtam, így aztán olyan szép "szellemképek", meg a vaku elég(telen)sége miatt, mert nem tudta bevilágítani a szembefalat, szép fekete képek születtek, ezeket inkább törölni kellett. Josi ügyesebb volt, azért lettek látványosabb képek is.

Ja igen. Itt Dettivel mi megint Josit követtük, és elindultunk egy buta cuppogós agyagos szûkületen, ami persze csak még szûkebbnek ígérkezett. Ez azért ellentmondott az eddigieknek, mert kimondottan kényelmesen járható barlangnak tûnt egészen idáig. Nem is mentünk tovább, a körülményekhez képest hol tolatva, hol kifordulva visszamásztunk a kiinduló ponthoz. A többiek ismét meggondoltabbak voltak. Béláék elindultak B-útvonalat keresni. Naná, hogy találtak is, így ezen indultunk tovább.

Nem is olyan sokára megérkeztünk egy pihenõhelyhez, ahol mindenki lázasan karabinereket kezdett számolgatni. Detti csak nézett, hogy most mi van? Mondja már meg valaki, hogy most mi jön? Naaa, de tényleg! Miért kell a karabinereket számolni, meg egymásba csattogtatni? Aztán Josi bemutatta, mi is van a pihenõhelyen túl:

Igen, az Indiánhíd. :D Alattunk negyven méteres sötétség, elõttünk három drótkötél, és Josi karbidjának a fénye. Õ villámgyorsan átszaladt, nekem meg jött a bátorságpróba, hogy utána elinduljak. A beakasztás a két kantárral OK volt, a lépések is mentek, de képtelen voltam "szabályosan" , csak a karabinerbe kapaszkodva közlekedni. Markoltam a kötelet, mint a kis õrült, de élveztem nagyon. Nagy büszkeségemre a kiszállást is megoldottam.

Szerintem ez jól ment mindenkinek, jó-jó, a kantár rövid volt, és átakasztásnál talán kellett egy kicsit pipiskedni is, de ahhoz képest, hogy elõször láttunk ilyet közelrõl, szerintem ügyesek voltunk. :)

Aztán megint mászások következtek, nem igazán emlékszem a részletekre, de az eddigiekhez képest sétának tûnt. Egy nagy terembe jutottunk, ahol az Istvánlápát közelrõl látók határozottan állították, hogy ez tisztára olyan, mint a Sárkányfal, de hol a kötél??? A magasból hangokat hallottunk, és láttuk valakinek a fényét, így aztán pijjogás a fentieknek, hogy jó poén volt, de dobják már le a kötelet, mert mi is szeretnénk továbbmenni. Hang fentrõl: nem jó helyen vagytok! A kötél ezen az oldalon van! Így aztán vissza a járatszintre, ahol alternatív útvonal keresés kezdõdött.

Persze, hogy nem voltunk már messze a tényleges Sárkányfaltól, de azért azok a cseppkövek, amiket mi találtunk, azok is hatalmasak és meseszépek voltak ám!

A Sárkányfalnál jött a kötélpróba. Márminthogy kinek hogy megy... (Az abszolút kezdõk nevében:) Sok kötelet nem láttunk még közelrõl, de hát ez van... gyakorolni kell. Josi szokás szerint elõrement, hogy fentrõl majd segíteni tudjon, majd elindultam utána. Hát nem állítom, hogy nagyon határozottan szereltem volna át a csomón, de maga a felmászás az tetszett. Illetve nem is a mászás, mert attól nagyon elfáradtam, hanem a környezet. Aaaz nagyon csuda volt! Olyan szájtátósan nagyon szép. Az utolsó átszerelés viszont nagyon kifogott rajtam. Fenn ültem a nagy semmiben, egyetlen karabiner választott el a továbbhaladástól, erõ híján egyszerûen képtelen voltam már felállni annyira, hogy átakaszgassam az eszközöket. Kétségbeesett könnyes pillantás (na jó: parahiszti): inkább mondd, hogy nem akarsz segíteni!?... Persze, hogy segített. És nem csak nekem, hanem mindenkinek aki kérte. Kinek többet, kinek kevesebbet. (Nekem többet.)

A felsõ szakaszról visszanézve sem tûnt nekem egyszerûnek, de jó volt már túllenni rajta. Jött még egy pár vízszintes rész a köteleken, néha egyszerûbb, máshol nehezebb (vagy csak annak tûnõ) haladással, ahol "csak" az jelentett gondot, hogy folyton úgy raktam fel a gépeket, hogy közben magam elé tekertem az alsó kötelet, úgyhogy mindent újra le, újra fel, legalábbis ott, ahol nem mûködött az átbújkálok a kötél alatt/fölött/elõtt/mögött (asszem nincs több lehetoség)...

Aztán jöttek az ereszkedések. Az elsõ nagyobb átszerelésnél, ahol a semmibe kellett belógni, megint elõjött a parahiszti. Hülye dolog, de amikor már benne lógok, akkor nincs gond. De amíg elhagyom a biztos menedéknek hitt sziklát, addig minden egyes alkalommal remegés áll a lábamba, sírás fojtogat, és markolom az elõzõ szakaszt, el nem engedném... Josi fennmaradt segíteni a többieknek. Az ereszkedés az megint nagyon jó volt, pihenésként csak úgy lógtam néha, és bámészkodtam. Tetszik ez a barlang! Egyre jobban! :D (És ekkor még nem is láttam a nekem legjobban tetszõ részt!) A falon itt már víz csorgott be, nedves csillogása még inkább megszépítette az amúgy egyszerûnek ható környezetet is.

A kötél alján elbizonytalanodtam. Alig pár méter kötél van már csak, és az utolsó leérkezésnél láttam egy karcolt csillagot is. Hm. Talán az ereszkedési végpont? Vajon merre van a tovább? A közelbõl vízcsobogás hallatszott. Sorra bevártuk a többieket, és jólesett kicsit megoldani a beülõt is. Mire éppen kezdtem volna fázni, mindenki leért, és elindultunk a patakos ág felé. Na ez a rész! Ez valami igazán gyönyörûséges!

Csoki és vízosztás egy kiszélesedõ részen - mert az nekünk most már jár... Nem tudtuk mióta vagyunk lenn, de ez a rész egyszerûen hívogatott. Innen visszafordulni kár lett volna. Mint ahogyan kihagyni is. Ezt egyszerûen látni kell! Tanakodás, hogy merre is kell menni. Aztán végül a vízfolyással ellentétesen indultunk el. Továbbhaladás közben többször is megállapítottuk, hogy nagyon-nagyon jó kis lépések és kézreálló fogások vannak mindenütt. Ahol a patakban kellett lépdelni, aggódtam, hogy a kristálytisztán áttetszõ víz csalóka lesz, és valójában mélyebb a vízfolyás, mint elsõre látszik. A kõzetforma is átváltott ezen a részen kemény, éles köveken lépdeltünk, traviztunk, lábunk alatt folyt a patak. Itt-ott "zebracsíkos" volt a kõzet, máshol sima fényes fehér, amit csak itt-ott márványoz meg egy vékony szürkés vagy barnás kiválás, máshol egészen csillogó feketére váltott. Ott, ahol egészen erõs lehetett a víz hatása, örvényüstöket láttunk. A víz és a sodródó kavicsok simára és pengevékonyra, ökölnyi lyukakkal szabdalva koptatták le a kõzetet (romantikus barlangászok lévén késõbb egy helyen szivecskét is találtunk) :) A lépéseket, fogásokat folyamatosan mutattuk egymásnak, nem is volt sose baj, talán csak egyetlen esetben fordult elõ egy véletlen megcsúszás, de szerencsére sekély részen, így nem történt komoly baj. Ez a rész nagyon-nagyon tetszik nekem! :D

Aztán a meanderes rész aljzata egyre kevésbé tûnt nedvesnek, és a nagy köveket egyre kisebb kavicsok váltották fel. Szifon következik. (2. szifon) Vajon nyitva van, és tovább tudunk haladni a végpont felé, vagy ki kell kerülni? Esett a hétvégén, így zárt szifonra számítottunk. Így is lett. A szifonkerülõ egy sziklafalra fektetett égig érõ lajtorja volt, pár hiányzó fokkal. A túloldali lemászás után megint a patakos ágon folytattuk az utat. A következõ szifon (3. szifon) nyitva volt, ezen már át tudtunk kúszni. Az aljzat nedves, finom sóder, apró kavicsok. Nem volt hosszú szakasz, így a kúszás slószban sem volt túlságosan megerõltetõ. Talán itt volt az, amikor úgy kellett leereszkedni egy függõlegesen barázdált egyébként márványosan sima tapintású ferde falon, hogy egy szál csomókkal osztott kötél volt a segítség. Csak reméltem, hogy visszafelé nem erre jövünk majd. Egyszerûen kivitelezhetetlennek tûnt, hogy én ezen visszafelé is elboldoguljak.

Amikor mindenki leért, egy határozottan sóderes, kavicsos, süppedõs aljzatban folytattuk az utat még mindig lefelé. Pedig ekkor már elvileg kifelé haladtunk. Legalábbis azt gondoltuk. Josi itt árulta el, hogy nem erre kellett volna jönni, de ha már itt vagyunk, nézzük meg a végpontot, mert ez a sóderes rész oda vezet, a 4. szifonhoz. Ami szintén zárva volt. Az itt megszorult víz nem tudom milyen mély lehet, de fehéren habzott a felszíne, és a bedobott kõ nem valami "kacsásan" közlekedett rajta. -237 méter mélyen voltunk (már ha jól emlékszem).

Megettük a végpontcsokit, és ekkor már nagyon gondoltunk Gabira, hogy vajon eljutott-e a szállásra, de bíztunk benne, hogy nagy kislány, és ügyesen feltalálja magát, mert arra most nem igazán számíthatott, hogy mi megyünk érte... Elindultunk, de ekkor talán már kevesebb lelkesedéssel, mint lefelé jövet, merthogy javarészt felfelé mászások vártak ránk, és azért itt már kezdett fáradni a csapat. (Na jó, lehet, hogy nem mindenki, de én már hátrébb-hátrébb maradoztam, és pihengetnem kellett.) Amitõl tartottam, az bekövetkezett, a csomókon felfelé is meg kellett küzdeni. Viszont teljesen meg voltam elégedve magammal, mert valahogy sikerült úgy eltalálni az elsõ fellépést a falra, hogy onnan már megtaláltam a többit is szépen sorra, nem is igazán kellett karból húzni magam, tényleg csak kapaszkodtam a kötélbe, mert fellépésekkel jutottam a fal tetejére. Volt egy érdekes létra is, ahol kötél lógott mellette, odafelé mászógéppel biztosítottuk magunkat, most vissza csigás ereszkedés volt. Hát, tényleg kipróbálunk itt mindent, ami még nem volt! Az 1-es szifon is zárva volt, így ennek is a szifonkerülõjén kellett továbbmenni.

Az idõérzékelésem már régen megszûnt, csak mentünk elõre, kicsit fel, kicsit le, a változatosság kedvéért még létra is volt, aztán újra a drótkötélhídnál voltunk. Aminek nagyon-nagyon megörültünk, mert akkor ez azt jelenti, hogy közel a kijárat! Át a hídon, és aztán már csak "pár létrafok" választ el minket a szabad égtõl! :D Ez adott egy kis erõt. A hídon közlekedés már nagyon ment, átakasztásnál kicsi pipiske, a kiszállásnál is minden OK, ügyes kis társaság vagyunk! A híd után én mohón inni kezdtem, pedig kellett volna még tartalékolni. Ahhoz azért hosszú volt még a kiút. De bíztam abban, hogy most már végig bírni fogom. Nem egészen így történt. A mászásoknál amíg együtt haladt a csapat lassan felfelé, vagy állótraviban, vagy séta, vagy kisebb szûkületes mászás, még csak haladtam a többiekkel, de az erõm fokozatosan hagyott el, és nagyjából az aknasor alján merültem ki. A felsõ egyharmadig érve egyesével lassan lemaradoztam, és onnan már tényleg küzdelem volt.

Elértük a buta rövid és ingatag létrákat. És hogy örültünk, hogy ott vannak! Mert igaz, hogy lefelé csak egy ügyes csúszás lett volna az a 4-5 létrafok, de visszafelé lépés semmi. Ugye, hogy kell az a létra??? Egy ilyen buta létránál össznépileg szépen sorban sikerült segítséget kérni Morzsától. Volt, akit egyszerûen csak feljebb tolt a létra tetejérõl, én persze hõs akartam lenni és egyedül mászni, így aztán jól letapostam szegénynek a kezét, amíg megtartotta a lábam a lépésben. (Morzsa, ne haragudjááál!) A létrasor utolsó szakasza már szó szerint küzdelem volt az elemekkel. Nagyon szomjas voltam, és nagyon kimerült. Már ott is odavertem magam a sziklához, ahol egyébként nem tettem volna. A létrák utáni köztesekben két lépés felfelé, pihi, újabb pár lépés, megint pihi. Béla, Morzsa, ezúton is hálás köszönet, amiért nem sürgettetek, és velem maradtatok!

A felszínen a fejlámpák fényétõl eltekintve kuka sötét, szitáló hûvös esõ, friss levegõ és - hála az elõttünk kijövõ csapatnak, és Pintinek, aki megvárt minket - víz is volt. Mohón tapadtam rá az üvegre. Szó szerint életmentõ volt. Éjfél elmúlt. Nem akartuk elhinni. Több, mint 13 órát voltunk barlangban!

A kocsikhoz botorkálás közben sárgászöld szempár nézett ránk a bokrok közül. Talán róka? A találgatás állítólag azért ennél fantáziadúsabb volt... Én nem láttam, csak monoton pakoltam egymás elé a folyton összekócolódni készülõ lábaimat. Párszor hasra akartam esni bennük, de egy kéz mindig elkapott. Kimondhatatlanul fáradt voltam, és semmit nem akartam, csak letusolni és aludni. Hiába akart Hajni, Gabi (aki szerencsésen megérkezett) és Gizi etetni, drágák vagytok, de higgyétek el, semmit, de igazán semmit nem kívántam. A fürdés kicsit javított a helyzeten. Ágyba bújás után szerintem két percen belül elaludtam. Hajnali három körül lehetett ekkor már.

Reggel nyolc körül ébredtem, és a vacsorára kikért, de csak reggelire elfogyasztott meleg leves után úgy gondoltam, hogy kipihentem magam. No, hát nem egészen így történt. A vasárnapi túrát mi már többen nem vállaltuk, inkább felszíni programot választottunk, amíg õk a Speizit nézegetik. Hatan indultunk Lillafüredre, ahol a napi program István-barlang (jó-jó, kiépített, és nem is nagy részét lehet nézegetni, de akkor is barlang!), séta a vízeséshez és a környékén, de a nem túl barátságos kirándulóidõ miatt többször is betelepedtünk a jó melegbe egy (több) nagy bögre tea és némi harapnivaló társaságában. A meleg persze megtette a hatását, úgy ültömben megrogytam és a fejemet támasztva a többiek nagy derültségére elaludtam az asztalnál.

A hazaúton is végig aludtam - álmomban a patakos ágban sétáltam, hallottam a patakcsobogást, kapaszkodtam a mangánkiválásos fényes fekete sziklákba, kerestem a következõ lépést... és boldog voltam, hogy ott lehetek

Gáspár Erzsébet