Alsóhegy, 2008.05.10-12

Zsombolyozás. .. aki nem volt még, elképzelni se nagyon tudja, hogy milyen is az. Egyet tudtam: kötél kell hozzá, mert már a bejárat is függõleges. Na jó, a többiekhez képest volt némi elõnyöm, mert tavaly õsszel elkísértem a barátaimat a Lakatos-kupára (csapaton kívüli kísérõként), és a tanfolyami hétvége elõtti hosszú hétvégét is Szögligeten töltöttem, így aztán hozta úgy a sors, hogy már ekkor eljutottam az Almásiba. Türelmes túravezetõnk volt, így nem jelentett gondot az, hogy még itt-ott elakadtam a kötéltechnika gyakorlása közben.

A tanfolyami hétvége (már szokás szerint) jó késõi indulást jelentett. Hiába, "fõnök-napon" elszakadni Kecskemétrõl nem egyszerû. Josinál találkoztunk Gabival, cuccolás, indulás, a negyedik utastárs Ildikó Veresegyházon csatlakozott hozzánk. Nem ismertük õt korábban, csak annyit tudtunk róla, hogy Gabival és Dettivel szokott sziklázni, és korábban még sosem járt barlangban. Lélekápoló terápiás kirándulás és tengernyi olyan élmény várt még rá, amire még csak gondolni sem mert. :D

Késõ éjszaka érkeztünk. A konyhából jobbfelõl hallgat: "hangos alvás". Balfelõl hallgat: itt se más a helyzet. Hát, akkor ezt megnyertük. A jobboldali szobában volt még hely, igyekeztünk csendben pakolászni, és mielõbb ágyba bújni. Ildikó és Gabi az autók között balettozva sátrat vert - ezt reggel a házibácsi szóvá is tette, hogy nem haragszik ám, de azért ez már "birtokháborítás". A lányok aranyosan kezelték a helyzetet, összebarátkoztak a bácsival, és megígérték neki, hogy természetesen a kecske kap majd mindenféle neki való finomságot.

A reggeli készülõdés során okozott egy kis gondot, hogy a begek egy része külön útra kelt a kulcsért elõremeno autóval, így egy megbeszélt helyen találkoztunk velük - na meg a kötelekkel. A Szalamandra házig autóval mentünk, onnan gyalog. Az elsõ nap etapja: Almási és Széki, a másik csapatnak: Baglyok szakadéka (Szabó-pallagi zsomboly). A kötelekkel és karabinerekkel súlyosbított séta közel másfél órán át tartott, mire a vadász-házig értünk. Itt találkoztunk a többiekkel. A hegymenet szuszogósra sikeredett a Bába-völgyön keresztül, jólesett a háznál kicsit megpihenni, inni, aztán csapatosztás, és mi elindultunk az Almásihoz, közvetlenül a szlovák határ mellé.

Beöltözés, Ildikó ellátása instrukciókkal, mit, hogyan, közben Josi elindult beszerelni a régi részen, kicsivel késõbb én követtem a második adag kötéllel. Az Almási ekkor már ismerõsként köszöntött engem. A leereszkedés jól ment, és az átszerelésekkel se volt gond lefelé. Ildikó kicsit bátortalanul indult el, de aztán egyre ügyesebben vette az akadályokat. Kapta az okítást és a figyelmet Gabitól, Gizitõl, Bendõtol és Tomitól fentrõl, mi pedig lenn vártunk rá nagyon. Nem szakadtunk szét nagyon, az indulás bátortalanságától (nyugi, ebbõl azért jutott nekem is) eltekintve nagyjából egyenletesen haladtunk. Sajnos kevésbé volt most nedves az Almási, így kevesebbet mutatott a szépségébõl, mint amit én láthattam egy héttel korábban, de igazán szép akkor lehet, amikor az alsó rész vízgyûjtõ medencéi is vizesek. Aki viszont most látta elõször, biztos vagyok benne, hogy kedves emléket õriz róla. Egyetlen nehezebb rész volt csak talán, amikor a szûkület után kiléptünk a keskeny párkányra, és onnan elindítottuk a következõ aknába az ereszkedést. A látvány nagyon tetszett. Az elsõ aknánál elhagytuk a napvilágot, le a törmelékes részhez, ahonnan egy rövid lesétálás volt a párkányig, ott egy átbújás, és onnan a nedvesen csillogó falak mellett le az akkor már közel 100 méteres mélységbe. A megérkezés elõtt egy ablak medencéjében áll a víz, bekukucskáltam: itt is szép képzõdményeket mutatott. Biztos érdekes lett volna oda is beingázni, de ez kimaradt.

Az ereszkedõk jutalma az a gyönyörû egybefüggõ cseppkõfal, amirõl persze jó néhány fényképet próbáltunk készíteni, közben a többiekre várva a karbidtartályon melengettük a kezünket. Lesétáltunk még pár métert, ahol egy szép cseppkõ mellett folyamatos vízcsepegést találtunk, és ahonnan páran a felmászást elindítottuk. A látvány innen nézve is káprázatos volt. A felmászás persze nem haladt túl gyorsan, de nem is akart senki rohanni, mert a látvány úgyis lenyûgözte a társaságot. Szegény Ildikó elkedvetlenedett egy kissé, mert a lámpája vacakolni kezdett, így neki több mászás jutott, és kevesebb élvezet, szóval nagyon megörült, amikor már meglátta a felszíni "világítást". Gizit sem zargatta senki, szépen a maga tempójában haladt, megoldott minden átszerelést, segített, amikor segítségre volt szükség, és gondolom örült is annak, hogy nem egy hajtós, hanem egy "nyugis" csapatba került. Odafenn Viktor és Andi várt minket, akik aznap felszíni túráztak. Szép idõ volt rájuk.

Nem mondom, hogy nem fáradtam el, de a pár héttel ezelõtti önmagamhoz képest egyre jobban bírom a felmászásokat. Azért jólesett kikapaszkodni a friss levegõre. Pihi után vártuk a többieket, közben fényképeztünk, elõkerült a Barbie-fényképezõ , jókat rötyörésztünk Ildikó fotózási szokásain, na meg a Bendõ-kukin, és alapvetõen jó hangulatban telt az idõ. Folyamatosan ment a poénkodás. Gabi és Tomi a kiszerelést is gyakorolta, így amikor a másik csapatból András és Dani megérkezett, hogy már letudták a Baglyakat, jönnek jutalomzsombolyozni az Almásiba, a párkány utáni részt újra be kellett szerelniük, hogy le tudjanak menni. (Gyakorlásként a technikaira. ..)

Amíg õk az Almásiban múlatták az idõt, átmentünk az alig pár tíz méterre lévõ Székihez. Bendõ ment elöl, és miután békákat talált, "mentõakció" indult. Az én lámpám sajnos már lefelé menet megadta magát, és mivel a pótlámpám Ildikónál volt éppen, hát, láttam amit láttam - már amikor Bendõ világított nekem. Lenn az alsó terem kár, hogy olyan poros, voltak lenn szép formájú cseppkövek, de erre a zsombolyra már tényleg azt mondanám, hogy halódik... (Azért, hogy meg tudjam nézni rendesen, már most stipi-stopi, Lakatoson ide én jövök le...)

Gabi érkezett kisbeggel békagyûjteni, ketten Bendõcskével eredményesebbek voltak, én a vaksi szememmel az orromig, ill. max. a kötélig láttam. Hasznomat nem vették, én így kijöttem. Megvártuk Andrisékat, amíg kiszerelik maguk után az Almásit, aztán a nedves, sáros kötelekkel terhelten lesétáltunk a hegyrõl. Jó hosszú séta volt, mire leértünk, már erõsen sötétedett. A kocsiknál Tomi jóvoltából csokiosztás (én csak bambultam magam elé a kocsiban ülve - hiába, mire leértünk, tényleg elfáradtam). A szálláson aztán tusolás, vacsora, aztán a magam részérõl elég gyorsan szuszogós mélyalvásra váltottam.

Másnap a csapat egyik fele a Békébe készülõdött, mi aznap a Baglyakat választottuk. Bendõ aznapra hûtlen lett hozzánk, elcsábult a Békébe, pedig hogy fogadkozott, hogy õakarja a Baglyakat kiszerelni!

Az elozõ nap ott gyakorlókkal úgy beszéltük meg, hogy beszerelve hagyják, így felfelé megspóroljuk a cipelést, na meg a beszerelést. Cserébe viszont vállaltuk a mosást. Ez végül kicsit felemásra sikeredett, de errõl majd késõbb. Szóval "az elozõ nap kitaposott úton" a Szalamandráig kocsival, onnan ismét gyalog. Ismerõsként haladtunk el a Csurgó-forrás mellett, majd egy fenyves részen ösvényen be, majd kacskaringósan a barlangig le ("mi a fenéért caplattunk idáig végig felfelé, ha most meg egyfolytában lefelé haladunk???" ).

Jaj, a bejárat az naaagyon szép... elgyönyörködtem a mohos sziklákon, pihentettem a szemem az apró fehér, lila, sárga virágokon... mélyeket szippantottam a friss levegõbõl, a tavaszi illatokból.
Aztán slószolás és nagy levegõ: induljunk. Tartottam ettõl a helytõl, mert mindenki úgy emlegette, hogy technikás barlang, és a tegnapi csapat pár tagja is arról számolt be, hogy jó hely, de jól elfáradtak... És hogy Ildikót idézzem: minek megyünk le még mélyebbre mint tegnap, hát onnan ki is kell jönni valahogyan.. . akarom én ezt? (Naná, hogy akarom!)

Josi, mint rendesen elõrerongyolt, mi meg szépen, megfontoltan követtük. Kicsit lassúnak tûnt a leereszkedés, de csak addig, amíg mindenki kötélre nem került. Onnan már viszonylag egyenletesen haladtunk. Nem kapkodtunk, jutott idõ bámészkodni, gyönyörködni, gyakorolni (ez az önszívatás egy másik elnevezése a változatosság kedvéért), ha kellett, segíteni a másiknak, amikor épp sikerült makramét kötni a rendelkezésre álló kötelekbõl...

A több tagos leereszkedést kicsit sokallottam, mert nekem is végig az járt a fejemben, hogy ajjaj, innen hogy lesz majd a kifelé jövet... Az ingánál kicsit megszívattam magam, jól beleereszkedtem a kötélhídba, de aztán némi karmunka és légbalettozás után végre menetirányba fordultam, és fel tudtam tenni a poát, hogy végre haladjak is. Ildikó ezt már ügyesebben oldotta meg, igaz, neki meg ücsörögnie kellett miattam, amíg továbbhaladtam. Így aztán ez a rész kapta a "lovaglós" elnevezést. (Más név is elhangzott, de maradjunk a kevésbé zavarbaejtõ elnevezésnél.) A többieket nem láttam, mert közben tovább haladtunk lefelé, de senki nem nyavalygott, haladtunk szépen sorban, úgyhogy minden bizonnyal minden rendben ment.

Az ablak jópofa dolog volt, igaz, ott egy kicsit remegos lett a lábam, amikor magam alá néztem, de mihelyt találtam szemközt matatnivaló falat, amire támaszkodhattam, megnyugodtam. Innen le tovább a mozdonyhoz, ahol mielott továbbhaladtunk volna, tartottunk egy kis csapatösszevárást, addig Josi átszerelte a majomhidat, hogy egy kicsit kényelmesebb legyen.

Hogy õszinte legyek, én azt gondoltam, hogy már majdnem az alján vagyunk, kicsit ki is ábrándultam, amikor a fiúk közölték, hogy neeem, még csak kb. félúton járunk. Ránktört egy enyhe para, hogy ok, félúton, de egyre inkább dübögött a kérdés: hogy a fenébe fogunk kijönni innen? Ildikó maradni szeretett volna, úgy gondolta, hogy innen még csak kimászik, de ha még egyszer ennyit megyünk lefelé, képtelenség innen kijutni.

Elõkerültek a mozdony-csokik meg a fényképezõ is, aztán az a csekély kis plusz energia, meg a csapatszellem végül megtette jótékony hatását. Gabi dobolt egy sort, oldva a feszültséget (na jó, lehet, hogy nem annak volt szánva, de mi jól szórakoztunk rajta), grimaszoltunk a fényképezõnek, aztán a túravezetõ csatarendbe állított minket, és elindultunk letudni a második részt. Haladtunk egyre lentebb és lentebb, és magamon is meglepõdtem, milyen jól megoldottam az átszereléseket. Több helyen is megálltam bámészkodni, itt-ott fotózni is próbáltam - már amennyire hagyta magát, mert a gépen sajnos közel sem olyan jól jöttek vissza a dolgok, mint amit akár csak a gyenge lámpafény megvilágított. Pedig annyira látványos volt, amikor egy nagyobb ereszkedés alján, a karbid fényében pompás formák rajzolódtak ki, én még a kötélen lógtam, és próbáltam elkapni a pillanat varázsát. De a gép cserben hagyott, ezeket a képeket csak a fejemben õrzöm.

A végpontunkhoz ereszkedést azért igyekeztem mindenkinél megörökíteni. Odalenn végpontcsoki, végpontbéka (gumicukor), és itt már volt, akinek végponton túl is mindenképpen ereszkedhetnékje volt még, hogy jól elbújjon egy kis hasadékban... majd megkönnyebbülve indultunk kifelé. Ildikó lámpája megint mókázni kezdett (igaz, ezt csak a lámpa gondolta mókásnak, õ kevésbé). Próbáltunk segíteni tajta, ismét tartalék lámpát kapott, aminek a közelségétõl a másik is megemberelte magát, és világítani kezdett. (Kemény két percig bírta.) De aztán elõtte is, utána is világítottunk, közel maradtunk hozzá, így mégsem kellett megküzdenie a sötétséggel. A felfelé úton a mögötte haladók kicsit lassabbak voltak, mert Tomi az alsó részt szerelte, Gabi a felsõt a mozdonytól. Gizi meg gyakorlatilag örömbarlangált, vigyorgott, mókázott, kötögette a pulóvereket, na jó, ez csak vicc volt...

A mozdonynál pihentünk kicsit (érkezéskor mindenkinek: sihuhúúú!), nem is nagyon fáradtunk el odáig. Valahol idáig félúton hangzott el az ominózus: "Hé, miért nem mondtátok tegnap, hogy a mászógépbe kapaszkodjak felülrol és ne a kötélbe? Így sokkal könnyebb mászni!"
A mozdonytól felfelé volt, akit már a nikotin utáni vágy hajtott, én megelégedtem a látvánnyal. Az ingánál Josi felhívta a figyelmet egy alvó denevérre (többet nem is láttunk). Találtam pár érdekesnek ígérkezõ fotótémát - sajnos nem sikerültek túl jól - az alattam közlekedõnek meg nem túl kényelmes standot. (Bocsi...)

A kimászáskor megcsúszott a kötél a kiálló sziklaperemen, ott egy kicsit megijedtem. Vagyis megijedni se volt igazán idõm, mert közben stabilizálódtam. Tetszettek a beszûrõdõ fények, a színek, az illatok, a hangok, az erdõ, a susogás, a mohák, a virágok... Naaagyon szép hely. :D És igenis büszke vagyok külön-külön mindenkire, hogy ügyesen megoldottunk minden helyzetet. Így utólag már nem is tûnik mumusnak a Baglyak szakadéka! :D

Amikor mindenki kiért, begek osztása, én önként jelentkeztem kötelet cipelni, a másik áldozat Tomi volt. Lefelé a hegyrõl készült jó néhány kép - remélem jól sikerültek...
Este sötétben érkeztünk, a hosszú séta után fáradtan, kedvünk a kötélmosáshoz semmi. No, majd holnap a Kossuthnál. (Bezzeg a Békés csapat hõs volt aznap, az Almásis/Székis köteleket mire mi hazaértünk, már kimosták.)

Ja igen, biztos nagyon mókás lehetett, amikor a szobába lépve az éjszaka közepén csak annyit lehetett látni, hogy Erzsóka még álmában is kötélen van, és mászó mozdulatokat imitál a kezével meg a lábával...

Reggel begelés, pakolás, az elmaradhatatlan kocsmai kávé, utolsó reggelink (ki kéri ezt a kis maradék felvágottat / paprikát / paradicsomot /...?), új padok érkeztek a ház elé, mesék Sanyiról meg az éjszakai mentésrõl, András hazafutásáról, takarítás, szemétszedés, hogy aztán relatíve rendben hagyjuk el a házat.

Jósvafõn fagyi a kocsmával szemben, két autóval és a csipet csapattal megérkezetek Andrásék. Eléggé el nem ítélhetõ módon a fagyizást senki nem fogta vissza, viszont jól nevelt gyerekekrõl volt szó, és nem verték ki a hisztit érte. Autókázás a barlangig, ott indulásig vállaltam egy kis kötélmosást. Az az igazság, volt egy kis lelkiismeretfurdalásom, amiért Josit végül magára hagytam a mosással, de szerettem volna a barlangba is bejutni.

Volt, aki most volt vizes barlangban elõször, én már ismertem korábbról. A lámpám megint kölcsönben, a kis Tikka kapacitása épp erre az egy órás ténykedésre volt már csak méretezve. Szeretem ezt a barlangot. A dagonyához nem volt már kedvem, így csak a stégig mentünk, de a csizma belseje azért így is kapott a vízbõl/sárból. Az elsõ sárbamerülés és cuppogós haladás után a patakmederben haladt az út, persze volt lehetõség az oldalfalra fellépve hol a beépített ácskapcsokon, hol pedig a sziklákra lépve, azokba kapaszkodva lépést/fogást találva haladni. Viiktor is próbára tette magát meg a beteg karját, Ildikó (aki ekkor már a közösség által Barbinak keresztelve viselte sorsát) prüszkölt, neki ez a barlang kevésbé volt tetszetõs. A drótkötélpályán nem voltam a közelében, így nem volt visszajelzésem, hogy mi volt errõl a véleménye, de a belengetett drótkötelek miatt a csizmája garantáltan nem volt már ekkor száraz. Gizi a maga óvatos duhaj módján megfontoltan lépegetett, de legyõzte magát is és az elõtte lévõ akadályokat is. (Na látjátok, nem kell csesztetni, mindent meg tud csinálni, csak kicsit nyafog elõtte! Ja igen, nem is mondtam: Medves is velünk jött! Ezt fontos megjegyezni, mert ez volt az elsõ barlanglátogatása, pedig már elozõ nap is nagyon szeretett volna jönni.)

amikor a hiideg víz beárad a lábaimhoz, ott kaptam sokkkot, nem szerettem!
de azért szeretném újra látni!!! :)
persze nem csak ezt!!! és igen, fogom keresni az alkalmat! :)

(Barbi egy héttel a túra után)

A gyerekek viszont nagyon élvezték, Andrásék hoztak csónakot, a fiúk pedig segítettek, hogy haladjon is az a csónak. Több mint egy óra múlva nyakig maszatosan és vigyorogva jöttek ki - és szemlátomást nagyon tetszett nekik. :D
Amíg a gyerekek csónakáztak, és a dagonyában maszatolták össze magukat, addig mi, többiek a patakban felszerelést mostunk. Josi jóvoltából mosnivaló kötél már nem volt, viszont voltak overálok, slószok, begek, mocskos csizmák. Leszámítva azt a kis esõt, amíg mi barlangáltunk, ezer ágra sütött a nap, a frissen mosott cuccok gyorsan száradtak. A paparazzik sok jó képet készítettek az itteni ténykedésekrõl. Volt limbó, visszafogott pasisztritptíz (gyanítom, csak a lányok bátortalansága miatt volt az), gyereknevelési tapasztalatcsere, kötélmászás, ruhában napozás, aztán Medve is megfürdött, mert a barlangban - mint igazi barlangi medve - õ is maszatos lett... és volt "hi-vi-vi-vjá tok ide anyát!" :D

Miután a gyerekek is "tisztába lettek rakva", a késésünkbõl kicsit lefaragni elõreindultunk, hogy egy autót a Baradla kijáratához vigyünk, a többiek a Baradla Vörös-tó felõli bejáratához igyekeztek. Innen indult a túra. A mi tóhoz gyaloglásunkat egy mókás jelenet akasztotta meg: egy kisteherautó egy másik teherautót vontatott, miközben a platóján egy harmadik teherautót szállított éppen. Sajnos a fényképezõgép kicsit lassan töltötte magát, így már csak az elhaladó "jármûkomplexum" hátulját sikerült megörökíteni.
Tomi összeszedett minket félúton, és gyenge szabálytalanságot elkövetve hatan utaztunk, a hátul keresztben fekvõ Dettit közben Gabi harapdálta, Josi csikizte... (aki mindezt jól tûrte és nem rúgta ki a kocsi oldalát).

A Baradla igazi show-cave túra volt. Minden bizonnyal érdekes lett volna tudni, hogy mi miért és hogyan alakult olyanra, amilyen lett végül, de bennem mindebbõl csak a szájtátós rácsodálkozás maradt meg. A színek és a formák lenyûgöztek, rózsaszínes, vöröses, barnás, szürkés, világosabb és sötét árnyalatú lefolyások, amik összefüggõen vagy csak megcirmozva a nagyobb felületeket, vagy éppen a hófehér cseppkõdrapériák és zászlók, farkasfogak, áttetszõ szalmacseppkövek (cseppkõovi), és több tíz méteres képzõdmények. Csak pár kiragadott kép: csillagvizsgáló, sárkány, aztán egy rész, amit én csak erdei falucskának hívtam, óriások terme, hangversenyterem, ahol zenét is hallgattunk (az akusztikától borzonghatnékom támadt: fenséges!) , aztán volt egy nagy bedõlt cseppkõoszlop, amire több kisebb nõtt az idõk folyamán, ezt mi a Titanichoz hasonlítottuk, de biztos egy csomó más fantázianeve van még...

Összességében azt hiszem elmondhatom, igazi örömbarlangálós hétvégénk volt egy nagyon jó társaságban.
Ildikó(/Barbi) , remélem Te is jól érezted magad közöttünk! :D

Gáspár Erzsébet