Olaszország, 2008.07.7-13

A hivatalos verzió:
Az FTSK július eleji olaszországi kirándulása során látogatást tett a Canin fennsíkon, a Favarinis kanyonnál és a környezõ kirándulóhelyeken.

Bulvárverzió:
Az FTSK megfertõz pár alapfokú tanfolyamost forestinggel, kanyonozással, és szoktatja õket a nagy barlang látványához.

… és mindez saját szemszögbõl, élmények, benyomások, emlékképek:
Amit tudtam: egy hétre megyünk, nagy barlangba megyünk, fogalmam sincs, milyen lehet megélni a kanyonozást, csak a filmek tetszettek róla, és különben is izgulok, készülök, és valószínûleg ez lesz az egyetlen hosszabb lélegzetû szabadságolásom egész évben. Ne nevessetek ki érte, de én még nem voltam ilyen hosszú kiránduláson, szóval gõzöm nem volt róla, hogy mit és mennyit vigyek, sem kaját, sem ruhát, de ami miatt leginkább aggódtam, hogy fogom én ez bírni szusszal… „Nyugi, úgyis lenn alszunk a Gortaniban, két tételben meg tudod csinálni.” – jött a bíztatás…
A kifelé úton Ausztriában még ezer ágra sütött a nap, Tomi jókat kacarászott, bámultuk a hegyeket, az erdõket, lestük a fellegeket, melyik rejt esõt (és ugye nekünk nem akar adni belõle), Anna pedig hõsiesen tûrte Jonatán meg a pelikán összes versszakát.

Olaszországba átlépve már sûrûsödtek az esõfelhõk, és az egyik alagútból kiérve szó szerint szélvédõn loccsantott bennünket az özönvíz. Egy másodperc alatt lepárásodott a kilátás, és az ablaktörlõ a hõsies küzdelemben kis híján alulmaradt, a padlófék környéki állapotra lassítás, a törölgetés némileg javított a látási körülményeken. Aztán alagút alagutat követett, és bizony nem nagyon akart javulni a helyzet. Szürke, esõtõl nehéz felhõk kísértek bennünket, bármerre is jártunk. Pedig nagyon bíztunk abban, hogy a meteorológiai elõrejelzés mégsem annyira csalhatatlan, és legalább amíg kinn vagyunk, szép idovel ajándékoz meg minket a természet.

A város, ami mellett tábort verünk, Carnia. Kávézó, szálloda, szupermarket, meg gondolom még sok minden más, de egyelõre csak ezeket láttuk. A táborhely, ahová a szállásunkat megbeszéltük, a Fella folyóhoz közel, egy szép vízesés mellett volt. A bõvízû patak zavaros, sárga hordalékkal szakadt alá a mélybe, vízpárával borítva a mohos sziklákat. A látvány gyönyörû volt az esti fényekben, egyúttal ijesztõ is, hogy az egyébként gyenge vízfolyás milyen erõs sodrású tud lenni egy esõzés után. Márpedig akkor már harmadik napja esett.

Este hétkor már csak a kávézóba tudtunk betottyanni. A hírek szerint a másik autó utasai (Pinti, Viktor, Gabi, Detti) két napja valahol a környéken vannak, és itt csatlakoznak hozzánk. Az esõ csak esett kitartóan. Gyors eszmecsere, és kihasználva a rövid ideig tartó esõszünetet, futás sátrat verni.
Reggelre az ég nem tisztult ki fölöttünk. Esõmentesen bontottunk tábort, de a felhõk újabb esõket ígértek. A patak vize kitisztult, zavaros hordalékot már nem hozott magával. A vízesés tiszta és megkapóan szép volt, a folyó lentebb nyugodt hömpölygéssel mosta a kavicsokat. Az otthonról érkezõ idõjárásjelentés nem bíztatott semmi jóval. A kanyonozásról ilyen idõben le kellett mondanunk. A hegyek fölött sûrú fekete felhõk gyülekeztek. Sms-t vártunk a hegyrõl, érdemes-e felmenni, vagy le kell mondanunk a barlangászásról is. De nem jöttek hírek.
Az új útiterv egy nyugatabbra esõ kanyon elérése volt. Úgy Bellunoig autóztunk, az esõ kb. félóra járásnyira jött mögöttünk, épp csak megálltunk pihenni, betértünk egy jóféle pékségbe, ahol mindenféle finomságokat ettünk, megtudtuk, hogy Gabi folyékonyan beszél olaszul, aztán igazából észbe se kaptunk, megint nyakunkba zúdult az esõ.

Új útiterv: próbáljunk meg eljutni Velencébe, legalább városnézéssel teljen az idõ. Autópálya, és újabb kilométerek, újabb remények, hogy az esõ nem fog követni minket. Megúsztuk.
A kempingünk Fusinában, amit csak a lagúna választ el Velencétol. Óránként jár menetrendszerinti hajó, és idõnk még rengeteg volt, hogy sátorállítás után eldöntsük, strand, vagy városnézés. A csapat nagy része utóbbira szavazott, így a köz kívánságára hajóra ültünk, és irány Velence.

A lagúnák városában ha semmi mást nem csinál az ember, csak mászkál a sikátorokban, tátja a száját, vagy jóféle olasz fagylaltot nyalogatva bámulja a kirakatokat, vagy csak gyönyörködik a hatalmasra nõtt hortenziákban, színpompás leanderekben, az erkélyekrõl itt-ott „folyó” fehér és vörös virágzuhatagokban akkor is eltelik az idõ, ha nem vásárol semmit. Ottlétünkkor a hajókikötõhöz nem túl messze, egy valahai templom épületben Vivaldi korabeli hangszerek kiállításába botlottunk, ahol vitrinrõl vitrinre követhettük a hegedû, a kerekhasú mandolin, vagy a gamba készítését, mindezt a kiállított csembalók, fúvós hangszerek, kották és feljegyzések között, kellemes korabeli zene hallgatása közben.

A Szent Márk téren valami rendezvényre készülõdtek éppen, a katedrális és a dózse palota lezárva, a téren és a tengerparti sétányon rengeteg turista. A sikátorokban is folyt az élet, a vendéglátó egységek egymást érték, mindenhonnan isteni illatok terjedtek, a nagy melegre és az izgalmakra tekintettel, el is csábultunk egy nagy korsó sörre. Közben kapcsolatteremtési próbálkozások a hegyiekkel, otthonról reményteljes hírek, hogy vonulóban van a rossz idõ, és ha a Caninról is megerõsítik, akkor mehetünk a hegyre. Késõ estéig sétálgattunk, majd retúrjegyünket elõkotorászva hajóval vissza a szálláshelyre.

Másnap reggel indulás a hegyre, a Canin már vár minket! :D Érkezés Sella Neveába kora délután. Az autók ki- és újrapakolása, minimálnak szánt cucc összeállítása: amit most kirakunk, azt fel is kell vinni a hegyre. Mindennek bele kell férni egyetlen hátizsákba, plusz egy begnyi közös cucc, nagyjából mindenkinek ez a cipelnivalója a hegyre. A kocsmában még egy kávé, és indul a felvonó. Kinek több, kinek kevesebb izgalmat okoz a felmenetel, van, aki már sokadjára van itt, van, akinek a látvánnyal és a magassággal van gondja, mások pont ezt élvezik a legjobban. De mindenki vigyorog, és várjuk már nagyon, hogy milyen lesz számunkra ez a két napnyi hegyi lét.

A felvonó felsõ állomásától, a közel 2000 m magasan fekvõ Boegen katlanban lévo táborhelyig még egy kétórás menetelés következett a sziklák között is jól kivehetõen jelzett turistaúton. A táj a maga különleges szépségében mutatkozott meg elõttünk. A szürke törmelékes kövek között és sziklabordák, karrbarázdák tetején lépkedtünk. A kövek között itt már csak fû terem, de mindenütt, ahol csak egy csöppnyi talajt értek, harsogó színpompával és élni akarással törtek utat maguknak a köves talajon is megélõ virágok. Hihetetlen látvány volt a nyár közepén az út mentén zsugorodó hófoltokat látni, amik több tíz méteres szakaszon adták az ellenpólust a zöld fûfoltok között a ragyogó napsütésben fürdõzõ virágpompa mellé.

Az egész nap várakozásától és a hegymenettõl fáradtan érkeztünk. A táborlakók elsõ kérdése ez volt: mennyi vizet hoztatok? A lassan egy hete vizet adó forrásuk ugyanis megszûnt csordogálni, így a táborlakók új víznyerési lehetoség után kellett nézzenek. Egy nagyobb pungára hordott hókupac folyamatosan olvadozott, de a növekvõ létszámmal fellépõ vízigényt sem tisztaságával, sem mennyiségével nem volt képes kielégíteni. Egy gyéren csordogáló vízfolyás a sziklafalról jelentette az egyetlen tiszta vízlelõ helyet a közelben. Ahhoz viszont eléggé kitett helyen volt, és elég gyéren csordogált, hogy abból egyszerûen kannányi mennyiséget lehessen vételezni, az ásványvizes üveg is közel másfél óra alatt telt meg.

A barlangászok leleményessége azonban kimeríthetetlen. Elõbb egy kötéldarab vezette a csordogálást, majd a vízgyûjtõ további irányítottságot nyert. FTSK közremûködéssel egy-két lyuk a sziklába, egy mûanyag csõ a hasadékba, és máris kanna gyûjtötte az életadót. Közmunkával ösvényvájás a hófalba, hogy a „kút” könnyen megközelíthetõ legyen, és elmondhattuk, eredményesen telt a nap, ma is tettünk valami hasznosat.

Másnap reggel végre elõkerülhetett a barlangászcucc! – igaz, eloször csak azért, hogy újra a hátizsák mélyére kerüljön. Újabb szelektív pakolás, ma megyünk meghódítani a Gortanit! Szóval egy napnyi konzerv, meleg aláöltözet, overál, slósz, sisak, lámpa, váltás ruha, mert a barlang vizes lesz, szóval ki tudja, milyen csapzottan fogunk elõkeveredni a mélybõl. A DVP háznál volt a következõ táborhelyünk aznap. A hozzá vezetõ út tikkasztó melegben és meredeken felfelé tartott. Az itt-ott imbolygó kövek között és az imbolygó hátizsák alatt én igyekeztem mindenbe kapaszkodni, és jól megnézni, hová is lépek. (Sejthetitek: semmi tapasztalatom ilyen terepen.) De nem tudom szavakba önteni a látványt, amit közben kaptunk! A kis virágok, páfrányok és a sziklák közül elõbukkanó fûcsomók látványa már-már a maga természetességével kísérte utunkat, máshol valami fekvõtuja-szerû növény borított egész nagy felületeket, aminek árnyat adó tövébõl még színesebb és még gazdagabb virágok kandikáltak elõ. A szürke sziklás tájból már-már illatos sziklakertet varázsoltak ezek a növények. A DVP szintjére érve pedig elénk tárult egy csodálatos panoráma, ezt a szép közelképet a messzeségbe veszõ hegycsúcsok látványával koronázva. Igen, EZÉRT igazán érdemes volt feljönni!

A terv a 450 méteres mélység meghódítása, bivak az Aragonit folyosóban, és pihenés után a visszaút. Legalábbis ezzel indultunk el otthonról. Aztán a terv idõközben megváltozott: nem alszunk lenn, hanem egy rövid pihenõ után ki is jövünk. Nem állítom, hogy erre a tervre lelkiekben úgy igazán felkészülten indultam volna el. Tartottam tõle, hogy bírom szusszal ezt a terhelést, miután már a hegymenettõl úgy éreztem, elfáradtam. Az, hogy én a felszínen maradjak, és ne menjek le a Gortaniba, egészen egyszerûen szóba sem jöhetett. De azt álmomban sem gondoltam, hogy az én fizikumommal és állókép(telen)ségemmel képes leszek erre a túrára.
A lefelé ereszkedésem elsõ nittjénél Murphy máris jelenlétérõl biztosított (ami összekócolódhat, az össze is kócolódott), de hála a többiek nyugodtságának és segítõkészségének az elsõ nehézség leküzdése után az ereszkedésekkel már nem volt több problémám.

Az átszerelések is mentek szépen sorra, és hitem szerint nem tartottam fel a társaságot, viszonylag egyenletes tempóban haladtunk lefelé, folyamatosan tájékoztatva a mögöttünk jövõket, mire számítson, esetleg lépést, fogást hol talál. A látvány, ami odalenn fogadott bennünket számomra ismeretlen volt. Sima függõleges falak, és akkora aknák, terek, mint amivel idehaza a frissen alapfokúzott barlangász nem igen találkozik. Közben a falakból szivárog, vagy a falról csordogál, fröcsög, de szinte majd’ mindenütt jelen van a víz. Szerencsére csak kevés helyen adódik lehetõség arra, hogy hacsak nem akarunk, tényleg vizesek is lehessünk, a kötélpálya a víz mellett, kerülõkön vezet. Azért kipróbáltam annak az élményét is, hogy milyen érzés négykézláb inni az összefolyt mennyeien kristálytiszta vizet a medencébõl, vagy csak úgy a kövek tetejérõl, miközben a falról a képembe fröcsög a víz. :D

Az ereszkedések egymást követték. 12, 19, 56, 120, majd két tagban újra egy 50 m-es akna. A kézzel rajzolt térkép szerint egy hosszabb egyenes, cserébe viszont igen alacsony, majd egy 180 méteres meanderes rész következik. Hát az az alacsony járat az tényleg nagyon alacsony volt. Hason kúszva haladtunk… Miután nem tudtam, hogy a térkép szerint mennyit haladtunk, és mennyi van még hátra, azt hittem sose ér véget. A járat több helyen is elágazott, szerencsére mindig találtunk jelet, hogy merre van a jó irány. Nyilvánvalóan tárgybéli tudatlanságom az oka, de nem értem a barlangkutatókat. Vajon mi hajtja oket, ha egy ilyen lapos kuszodához érnek, hogy éppen erre haladjanak tovább? Honnan tudják, honnan bennük az a szimat, amibol biztosra veszik, merre van a jó irány? Egy szóval: nagyon, de nagyon vártam a kuszoda végét. Egy több tagból álló 50-es ereszkedés alján aztán jött a nemulass: a 180-as meander. Egyesekkel ellentétben nekem ez a rész tetszett. (Igaz, egyesekkel ellentétben én nem cipeltem beget…)

Fárasztó volt, de jólesett végre megint mozogni a kuszoda után, és már motivált az, hogy nagyjából csak félúton vagyunk, és lesznek még ereszkedések, amiket vártam, mert ahány aknában jártunk, annyiféle bámészkodnivalót találtam. A meander után tényleg újabb ereszkedések jöttek, több tagban újabb közel 100 méter lefelé, és igaz, nekem csak elektromos lámpám volt, de alattam és fölöttem karbidok lángja égett, és amit megvilágítottak, az leírhatatlan volt. Itt tényleg utolért az a gondolat, hogy alattam a szédítõ mélység, körülöttem a függõleges falak, amikbe nem tudok kapaszkodni sem, a következõ megosztás alattam több tíz méterre, én pedig egyetlen szál kötélen lógok, bizserget a gondolat, hogy mi lesz, ha baj lesz, ugyanakkor a hûvös falak megnyugtatólag is hatnak rám. Biztonságban érzem magam. Bízom a kötélben, az eszközeimben, a többiekben, és magamban, tudom, hogy azért vagyok itt, mert én akartam jönni, mert látni, érezni, tapasztalni akartam, ki akartam próbálni, hogy hol vannak a határaim, és mire vagyok képes. (No igen, ez a gondolat visszafelé is többször eszembe jutott, de akkor már olyan felhanggal, hogy nooormális vagyok, hogy ilyen mélyre lejöttem? De ekkor már motiválólag hatott, hogy ha már egyszer lejöttem, muszáj lesz ki is mászni valahogy…)

Egy viszonylag vízszintes nagy kõre érkeztünk, fröcskölõ vizek mellett. 450 méter mélyen voltunk a bejárathoz képest. Valahol itt van az Aragonit folyosó. Elfáradtunk. Kin jobban, kin kevésbé, de mindenkin látszott a fáradtság. Jólesett megpihenni, egy kis meleg levest enni, aszalt szilvát majszolgatni, és végre inni. Erõt adott a szõlõcukor, a meleg folyadék, a pihenés, jólesett a beszélgetés, a társaság. Úgy öt-hat órája lehettünk lenn. Nem néztük az idõt, hogy mennyi telt pihenéssel, de egyszercsak szedelõzködni kezdtünk. Megállapodtunk, hogy két csapatra válunk, és visszafelé a kuszoda után várjuk be egymást.

Josi elõrerongyolt. Elindulni felfelé, és megérkezni az elsõ megosztásig egy örökkévalóságnak és nagyon fárasztónak tûnt. Négy-öt húzás, taposás, aztán pihi. Megint húzás, megint taposás. Próbálgattam, hogy halad jobban, és hogy kényelmesebb, egy lábbal, vagy kettõvel. Állítgattam a lépõszárat, kerestem a haladós megoldást. Végül ahol lehetett, a kétlábas taposás mellett döntöttem. Így haladósabb és kevésbé fárasztó volt. Aztán kezdtem belejönni. Még pár kisebb megosztás, és elértük a 180-as meandert visszafelé. Itt volt az elsõ pihenõnk, ahol tea és szõlõcukor vételezés után indultunk tovább helycserés támadással, Dettit közrefogva haladtunk tovább. Nem volt gond, csak a fáradtság kezdett egyre erõt venni rajtam. A kuszoda végét már nagyon vártam. Ennek a végéhez beszéltük meg a következõ csapatösszevárást.

Egy vízvevõ rész mellett volt a következõ pihi. Újra elõkerült a fõzõ, a levesesbögre, és bár a zacskós paradicsomlevessel nem mindenki volt összebarátkozva, azért nekem jólesett nagyon. A meleg és az ücsörgés elbágyasztott. Jólesett volna ott helyben eldõlni és aludni indulás elott. De nem lehetett, mert semmit nem vittünk le magunkkal, ami bivakolásra alkalmas lehetett volna, legfeljebb izofóliába csomagolhattam volna magam. Kis bíztatás, kis nógatás, és Detti után én is elindultam.
Utánam Tomi, nem hallgatott rám, így aztán az egyik megosztáson egész sokat kellet ücsörögnie, míg elindulhatott. Hiába, a rövid tagok és a pihenõ után az elsõ hosszú kötélhossz azért elfárasztott rendesen. De utána már ahogy mindenki kötélre került, viszonylag egyenletesen haladtunk, és persze, kellett egymásra várni, de azért talán mégsem túl sokat.

Az egyik ilyen megosztáson ücsörgésem alkalmával furcsa dologra lettem figyelmes. Elsuhanó neszek, furcsa ezüstös fények, mintha a hasadékokból halvány fényeket látnék átderengeni. Az nem lehet, rajtunk kívül más nincs most lenn. Nnna, már hallucinálok is! Barlangi manók kukucskálják minden ténykedésünket. Aztán rájöttem, hogy mi az, amit fényeknek láttam. A távolabbi sziklafal aláhajló peremein vízcseppek gyöngyöztek, vagy vízpermet ült meg a köveken, és a lámpáinkból rájuk verõdõ gyér fényben ezüstösen csillognak, és szinte világítanak. Amikor ezt felfedeztem, utána már következetesen figyelgettem ezeket az aláhajlásokat. Meseszép volt, ahogy hol kisebb, alig tenyérnyi, máshol vízszintesen, a perem szélén csücsülve csillogtak ezek a vízgyöngyök. Messzirol pedig szinte egybefüggo fényfoltnak tuntek. A víz feljebb hol fröcskölt, késobb már folyt is a lábunk alatt. Nem emlékszem pontosan, talán már jóval a meander után volt, hogy az elöl haladók hátrahagytak egy üveg vizet. Ez nagyon jó ötlet volt, mert felfelé haladtunkban észre sem vettük, hogy mennyire ki tudunk száradni. A víztõl egy kis erõt nyerve – habár egyre lassabban és lassabban – húztam magam felfelé.

Az utolsó elotti megosztásnál kétfelé vitt a kötél. Egy balra, egy meg egy kicsit vízszintesen, majd lefelé. Ekkor már voltam olyan fáradt, hogy persze a vízszintesre tettem a kantárt, és lépegettem a falon nagy lendülettel jobbra. Aztán megláttam, hogy a kötél lefelé visz. Ó, bakker, ez így nem lesz jó. Visszabalettoztam a megosztáshoz, ahol újra mászásba szereltem, és végre kinti levegõt szimatoltam. A falak már kevésbé vizesek, a levegõ egyre hûvösebb, míg végül megpillantottam a csillagokat is.

Hajnali kettõ körül járt. Mögöttem Tomi és Gabi. Josi és Detti már elment, a fényeiket sem láttam, az utat sem véltem felfedezni. Bevártuk egymást, és emlékekre hagyatkozva kezdtünk a ház felé botorkálni. Illetve csak azt gondoltuk, hogy a ház felé megyünk. Gabi megállt „telefonálni” (azt gondoltuk, beszél valakivel, pedig csak a fáradtságát vezette le azzal, hogy beszélt folyamatosan). Elindultunk felfelé. Elég reménytelen volt a sziklák közül kiálló fûcsomókba kapaszkodni, de hát jobb nem volt. Ahol már stabil követ fogtunk, annak örülni lehetett. A fekvõtuja még kevésbé volt megbízható, mint a kövek. Viszont a virágok! … hát én még ilyet nem láttam! … az éjszaka közepén nem csukott szirmú virágok között, hanem tágra nyílt és hihetetlenül illatozó virágok között keresgéltük az utat. Hát, jót sétáltunk, egy szép nagy félkört megtettünk, mire felfedeztük a hátunk mögött egy-két platóval odébb Josi és Detti lámpájának fényét. Szívem szerint leültem és ott helyben elaludtam volna, de azért a házat még sikerült elérni. Lehámoztam magamról az overált, a mûnyulat, és bedõltem az ágyba. Filmszakadás. Semmire nem emlékszem. Sem arra, hogy a többiek megérkeznek, sem arra, hogy vacsoráznak, sem arra, hogy nevetgélnek, sem arra, hogy kitiltották Tomit a házból, mert hangos alvásba fogott éppen.

Reggel fél nyolc tájt ébredtem. Odakinn valakik beszélgetnek. A többiek még alszanak. Kibotorkáltam. Kismoha látogatott meg minket. Fényes szép napra keltünk. Szétteregettem a melegedo kövekre az éjjel csak a ház elott szétdobált vizes holmikat, leültem egy polifoamra, és csak bambultam magam elé. A szememmel ittam a látványt. De jó lenne így élni. Egy kis házban a hegyteton… Igaz, a szomszéd falu minimum fél napi járás, de akkor erre nem gondoltam, csak élveztem a panorámát. Fotó nem adja vissza azt, amit láttunk, az illatokat, a színeket.

Aztán a többiek is ébredezni, szedelõzködni kezdtek. Megérkezett Viktor is, erõsítésnek, hogy segítsen lecuccolni a hegyrõl. Gabi írt pár sort a vendégkönyvbe, majd visszaindultunk. Hát, ezt még nehezebben viseltem, mint a felfelé utat. A hátizsák imbolygott a hátamon, a lábaim összekócolódtak, a karom erõtlen, gyenge, és összességében nagyon nem éreztem haladósnak a lefelé utat. Tudom, bennem van a hiba, nem szoktam a hegyi terepet. Gabi maradt hátra velem, és segített, ahol csak tudott. Közben beszélgettünk mindenfélérõl, próbálta terelni a figyelmem, hogy ne akarjak már annyira koncentrálni minden lépésre, nem olyan vészes az! Úgy bõ negyedórával a többiek után érkeztünk. Ketten még aznap délután visszamentek kiszerelni a Gortani bejárati szakaszt, majd túrázni a közeli csúcsok környékére, többek pedig az Abisso Press kiszerelésén fáradoztak.

Irigykedve néztem, ahogyan könnyû léptekkel hódították meg felfelé a sziklákat, és a magasban egészen hangyányinak tûntek a bejárati fekvõtuják mellett is.
Én valószínuleg a nagy fizikai fáradtság tetejébe begyûjtöttem egy kis napszúrást is, úgyhogy aznapra regenerálódós programot engedélyeztem magamnak. Gyakorlatilag a sátorból legfeljebb egy kis sétára, vízvételre, a közös kannák megtöltésére és táborba hordására, és mormota fotózásra jöttem elõ. Határozottan jó fejek voltak, egészen közelrõl is lehetett oket figyelgetni. Addigra már megszokhatták a táborlakók közelségét, mert nem nagyon zavartatták magukat sütkérezés közben.

Este a tábortûz mellett beszélgetés – nekem mily meglepõ: helyette beájulós alvás ismételten
Reggel viszonylag késõi ébredés után kényelmes szedelõzködés, sátorbontás, pakolászás, közös cuccok szétosztása. Gyors búcsúzkodás a táborban maradóktól, majd lassú, egyenletes menetelés a felvonóhoz. Nem is kellett sokat várni indulásig. Az itteniek már biztos megszokták, hogy felfelé az emberek nagy zsákokkal, üdén, várakozással telve utaznak, míg lefelé még nagyobb zsákokkal, büdösen, barnán és élményekkel telve.

Odalenn megnyugtató volt, hogy a kocsik érintetlenül vártak minket, de az olaszoknál ez talán természetes is. Újra csomagok szétosztása, autóba passzírozása, és ha szerencsénk van, akkor egy kanyon még belefér.
A Favarinis volt a kiválasztott. Rövid autóút után az út mentén a parkoló megtalálása és a szükséges ruhák kibányászása a csomagok közül viszonylag gyorsan történt, a kanyon bejáratának megtalálása már jóval tovább tartott. Ez jórész rajtam múlt, mert az emelkedõkkel nem vagyok összebarátkozva. Rendszerint légszomjam támad a hegymenettõl, ott konkrétan rám tört a hideg verítékezés és ájulás közeli élményeim voltak. Hogy a többiek mit gondoltak, miközben leggyengébb láncszemként fokozatosan lemaradozva a sor elejérol a legutolsó embertõl is jó néhány ösvénykanyarral lemaradva a legvégére kerültem – azt hiszem nem is szeretném tudni… Szó szerint küzdöttem a feljutásért. A közel 50 perces feljutás szerény „közremûködésemmel” közel két órásra sikeredett. Az ösvény végén aztán lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyeken kapaszkodtunk hol felfelé, hol lefelé, egy szál fürdõruhában és gumicsizmában (nna, ez a lájtos foresting), hol fenéken, hol térden csúszva a nedves avaron, míg végre megérkeztünk a kristálytiszta vizû patakhoz, ami ott még egészen lassan csordogált a nagy kövek között.

Neoprénre váltottunk, majd megkezdtük a kanyontúrát. Tényleg nem tudtam mire számítsak. A táj gyönyörû, a víz tiszta és hideg, a társaság jó, de azt hiszem az újoncok várakozásán túl csak nekem kellett megküzdeni a majréfaktorral. A fokozatosan gyorsuló patak az egyre meredekebb mederben haladt tovább, kisebb köveket, nagyobb sziklákat kerülgetve, amiken jólesett mászkálva közlekedni, miközben a csizma szárában már a térdünknél kotyogott a víz. Kellemes, jó kis mászkálós séta volt ez, ahol ki lehetett próbálni, hogyan lehet térdig vízben gázolva a süppedõs sóderben haladni.

Az elsõ megpróbáltatás az elsõ leereszkedés volt természetesen, egy kisebb vízesésen át, egy bedõlt fatörzzsel nehezítve. Viktor volt az elsõ, aki most még segítséggel ereszkedett, de szemlátomást nem nagyon zavarta a körülmény, rutinosan ügyeskedte le magát. Mint ahogyan a többiek is ügyesen ereszkedtek, holott volt, aki szintén most találkozott elõször a kanyonozással. Én meg… Naná, hogy nem mertem elindulni. Már majd mindenkit magam elé engedtem, és szinte könyörgõre fogtam a dolgot, hogy hadd maradjak még, amikor Pinti közölte, hogy nem-nem, most már tényleg muszáj lesz lemennem, mert õ kell, hogy a végére maradjon kiszerelni. Szóval nagy levegõ, sírással küszködés, bénázás a kötéllel, a karabinerrel (több eszköz nem volt kéznél, tehát csak azzal lehetett), és aztán elindultam lefelé. A vízesés a képembe fröcskölt, amitõl ki is józanodtam gyorsan, csúszkáltam a mohos, vizes sziklákon, beakadtam a fatörzs kiálló ágaiba, de ha hiszitek, ha nem, azért csak lejutottam. Túlvagyok az elsõ 10 méteres ereszkedésen. És túléltem. :D

Több rövidebb, hosszabb, kisebb lemászással leküzdhetõ szakasz következett, egyre erõsebb sodrású vízben. Néhány helyen mély medencét vájt a lezúduló víz a sziklák aljára, és itt már ugrálni is lehetett. (Már akinek kedve volt hozzá. Ugyan volt, akinek nem tetszett, de nekem egyáltalán nem volt kedvem ugrálni. Sajnálom, ez nekem nem jön be. Amikor már nem bírtam tovább az unszolást, ennek aztán üvöltve hangot is adtam. Onnantól békén voltam hagyva, és mászkálhattam ott, ahol nekem tetszett. Ez azért megnyugtató volt, hogy itt sem kötelezõ minden.)

5, 15, 20, 35, 50. Nem tudom már, milyen sorrendben követték egymást az ereszkedések, de nem is ez a lényeg. Maga a kanyon kezdõknek is vállalható nehézségû volt, és csak minimális technikai ismeretet igényelt. A víz sodrása nem elviselhetetlen, sõt kellemes sétálós részek is voltak az ereszkedések között, és amíg egymásra vártunk – mert azért idõvel mégiscsak elõrébb keveredtem a sorrendben :D – lehetett pacsálni, úszkálni, vagy egyszerûen csak a hideg vízben vagy a kavicsokon, sóderen a hûvös vízben elterülve élvezni a napsütést.

Az utolsó, az ötvenes ereszkedés elõtt már kicsit aggódtunk, hogy esõt kapunk a nyakunkba. A felhõk sûrûsödni kezdtek, esõillatot és pár vízcseppet is hozott a szél. Az utolsó ereszkedés egy nagy vízesés mellett volt. A kötelet, amin leereszkedtünk, nehéz volt áthúzni a nyolcason. De az élmény elmondhatatlan: beleingázni a vízesés szélébe, vízpárától nedves arccal érkezni meg a zubogás mélyítette medence szintjére, ahol a két-három méter mély vízben úszva kell leszabadítani az ereszkedõ eszközt a kötélrõl.

Amit nagyon sajnálok, hogy ide nem vittünk magunkkal fényképezõt. Ha becsukom a szemem, még mindig látom a többieket, ahogy nagyokat sikongatva ugrálnak a vízben, a sziklákon hanyatt esik a napsütés, a víz hol nyugodtan csillog, hol habzik, hol fröcsköl, hol mohákra telepszik, vagy hangos robajlással zúdul, zubog, dübörög alá. És mindez erdõben, sziklák között, ahol mindenütt körülölel a zöld…

Kellemes fáradtsággal érkeztünk le pár óra múlva a parkolóba. Késõ délutánra járt már, sötétedett. Átöltözés után még ejtõztünk egy kicsit, majd érkezés a már szokásosnak mondható szállásunk felé. Útközben megálltunk egy étteremnél, amit a csapat pár tagja ajánlott. Bõségesen bevacsoráztunk, és jóízû beszélgetés mellett töltöttük az utolsó estét.

A másnapi terv egy kisebb kanyon felkeresése lett volna még hazaindulás elott. De az elmúlt napok izgalmai után idõben kelni nem sikerült, és az idõjárás sem volt a kanyonozáshoz kedvezõ, így aztán mi is hazaindultunk.

Gáspár Erzsébet