Horvátország, Velebit, Mamet

2009. 04.30 - 05.03

Az útra "elméletben" már nagyon készültem. Nem sokkal korábban néztem át a Barlangtúrák - Föld alatt a Föld körül ide vonatkozó részét. A Mametet "hírbõl" tehát már ismertem, és láttam az ominózus bázisugrást is, szóval némi kép már volt elõttem, mire is számíthatok: egy jóóó naaagy luk, formára pedig mint egy szép nagy hasas lombik, sziklafal mellett indul, aztán az utolsó kb. 100 méter ereszkedés a semmi közepébe. Lámpára valószínûleg nem is lesz szükség odalenn, hiszen az egész egy nagy szakadék.

Hatkor pontban indulás, két autóval, egy rövid pihenõvel kb. délután 3-ra értünk a szálláshelyül választott házhoz. Nem cuccoltunk ki, mert még korán volt, a hegyet a csapat leszavazta aznapra, ha öten szeretnénk lemenni, az emberenként 1 óra, hegyre fel, hegyrõl le 2-2 óra, és nagyon késõ éjszaka lett volna – nem is láttunk volna szinte semmit a barlangból, csak a kuka sötétet. Így aztán átgurultunk Zadarba széjjelnézni.

Sétáltunk egyet az óvárosban, meghallgattuk a tengeriorgonát, ücsörögtünk a tengerparton az orgona billentyûit szimbolizáló padsoron, megnéztük a Nap emlékmûvét a bolygók sorával, aztán késõ este vissza a szállásra. Útközben megálltunk egy hídnál, ami 50 méternyire emelkedett a víz fölé. Nézegettem is, hogy OK, ez itt 50 méter, de rám holnap 4-szer ennyi vár. Többször jártam már ilyen mélyen, de azért ezt így napvilágnál látni egy kicsit ijesztõnek tûnt.

Amikor már sötétedett, vissza a házhoz. A házat úgy értsd, hogy egy háború miatt elhagyott ház, aminek van fala, van teteje. Mi sátrat dobtunk a szoba közepére, mert ablakok híján a szél jól átjárta, a többiek fáztak, hajnalban az esõ is megérkezett. Bendõcske Dettire húzódva igyekezett melegedni. Mi hármasban Viktorral a sátorban jól aludtunk. Másnap reggel ki fáradtan, ki kipihenten, 7 körül szedelõzködni kezdtünk, az indulásból aztán fél 9 lett… Felcuccolva át a hágón, fel a hegyre, dél lett, mire megérkeztünk. A terep mint Olaszországban, de ez itt most tényleg A KARSZT. Kakukkfûillat mindenütt, a nap százágra süt, virágok szerteszét… Josi hõsként vitte fel a 200 méteres kötelet. Szegény jól kifáradt, de nem hagyta, hogy segítsenek neki. Odafenn vízkeresés, a kötelet be kellett áztatni, mert különben a csiga elégette volna.

Dél körül indult Josi beszerelni, majdnem egy óra volt, mire indultam utána. Hát az olyan huhhh élmény volt. De csak elindulni, utána már minden rendben volt. 4 vagy 5 átszerelés volt az ominózus nagy semmi elõtt, utána a 100 méteres kötélszakasz egyben. Miután ki lettem oktatva, nem volt gond a csigába fûzéssel, a stopot kiakasztottam, simával mentem le. De tényleg pakolni kellett bele a kötelet, mert magától nem csúszott egy kicsikét se, pedig vizes volt rendesen. Hihetetlen élmény volt, csak azt mondom, hogy ki kell próbálni. Naaagggyon állat! Lefelé ereszkedve méterrõl méterre hûvösebb van, és a kötél nem akar elfogyni, pedig már a lábam rég leér. Na onnan még kb. 3 métert kell áthúzni a csigán, hogy ki lehessen akasztani.

Odalenn van egy kisebb oldalfülke, benne cseppkõzászló, kalcitok, és más szépségek. Kicsi az egész, de szép. A csúszós köveken a nedves, dús mohák nekem nagyon tetszettek, találtunk pár csontot, a bedobált kövek porrá törve a barlang alján. Negyedóra körbejárni a szélén. A csókák folyamatosan csérogtak, köröztek a fejünk felett, nem is nagyon hallottuk egymás szavát a le-föl kiabáláskor.

Visszafelé a talpalás kemény volt, de a kantyú sokat segített. Legalábbis én úgy éreztem. (Tipródtam egész héten, hogy á, nem kell nekem kantyú, meg tudom csinálni… aztán szerda este kitaláltam, hogy mégiscsak szeretnék én egyet. Tûz Gemához, aztán este hétkor a beszerzés is megtörtént. Másnap hajnalban indultunk.)

A lényeg: rengeteget kellett pihennem felfelé jövet, de megcsináltam, és büszke vagyok magamra! Nem tudom, mennyi idõ alatt sikerült, majd a fényképek idõpontjából kiszaszeroljuk, de a lényeg, hogy megcsináltam! Kb. a 100 méteres közepetáján éreztem azt, hogy bakker, ha most lezúgok, akkor kész, innen ki nem szednek. Ez amiatt tört rám, mert addigra már elég kötél volt alattam ahhoz, hogy a jojózást, a kötélnyúlást ténylegesen is érzékeljem. Húztam egyet a poán, tapostam egyet, aztán joooojóóó feeeel-leeee (Pom-Pom után szabadon …)
Na, ott aztán már csak kettesével mertem húzni, aztán pihi, megint kettõ, megint pihi, lógtam a nagy büdös semmi közepén, az alját már alig látom, a teteje magasan van még, és közben olyanokra gondoltam, hogy az életbiztosításom kedvezményezettjét még nem írattam át, és mi lesz a lakáshitellel, ha velem valami történik… ki mondja meg az anyukámnak és hogyan… de aztán erõt vettem magamon, átlendültem a holtponton, és már csak az hajtott, hogy kijussak. Nem tudom megfogalmazni az érzést, mert nem halálfélelem volt, nem görcsös kapaszkodás az egy szál kötélbe, hanem inkább a rámszakadt nagy felelõsségtudat, hogy kivel mi fog történni…

Elértem a párkányt (ld. a képen), kiálltam a napfényre, és onnan már csak a 60 méteres felfelé menet volt fal mellett. A fal megnyugtató közelsége és a nap melege erõt adott, és ott már érzékelhetõen haladtam. Fenn Bendõcske interjút készített minden kiérkezõvel, hogy érzi magát. Már nem tudom, mit mondtam pontosan, de örültem, hogy kinn voltam, és ha lesz még rá lehetõségem, biztos, hogy szívesen visszamegyek. Aztán sorra jöttek a többiek is. Lefelé menet volt, aki csak a 60 méteres aljáig merészkedett, még csak nem is a majrés részre, csak a párkányig, onnan lett volna még két átszerelés, de visszajött, hogy na ezt nem. Pinti is elindult, hogy majd kiszerel, aztán az elsõ átszerelésnél fordult is vissza, hogy megy le a rossz nyavalya, szereljen ki inkább Josi, aztán legfeljebb ad neki pár doboz sört érte. Ja igen, volt még egy büszkeségem: találtam odalenn egy nittkulcsot. Ki is hoztam, így aztán plusz négy nittet is begyûjthettünk, amit az elõdök nyilván amiatt hagytak ott, mert a nittkulcs lepottyta magát.

Este 10 körül értünk le a hegyrõl. Alvás megint a háznál, ezúttal mindenki a mi szobánkban nyomult, szél megint volt, de esõ már nem. Szombat reggel indulás Karelbagba, ahol találkozás a többiekkel. 8 körül indultunk, de csak 11 után értünk fel. Alig 50 km, de olyan szerpentineken, hogy az anyósülésrõl nem mindenütt volt kedvem lenézni. A mászóhely, amit kinéztek, nem kimondottan ennek a társaságnak volt való, de azért megpróbálkoztak vele. Számozásilag még csak-csak, de ténylegesen nem mindenki vállalta be. Én nem mentem fel, maradtam a kocsinál, olvastam. (Na meg aludtam, mert az elõzõ nap azért jól lemerített.) Délutánra megjött az esõ, mi húzódtunk a sátorba, a többiek „elhajlást” produkáltak. Reggel a mi sátrunk viszonylag korán, 8 körül összeszedte magát, hogy elinduljunk idõben, nézzünk egy kis tengerpartot, aztán Senj-nél felmegyünk a pályára. Nem akartunk nagyon késõn hazaérni, és bár a hétvégére tervben volt még Plitvice, annak legalább fél napot illett volna kapnia. Már nem fért bele: egyel több ok, hogy máskor is jöjjünk.

Déltájban értünk Senjbe. Mászkáltunk a kikötõben, aztán séta a városban, ahol Jurisics szobrát is megtaláltuk, onnan fel a várhoz, ott megnéztük a kiállítást, meg olvastunk mindenféle okosságot róla, nagy tiszteletben áll õ ott a horvátoknál: neki köszönhetõen Senj várát a törökök soha nem tudták bevenni. Aztán kiadós naaagy ebéd, tengeri herkentyûkkel, rákkal, kagylóval, grillezett finom halakkal.

Kettõ tájt indultunk onnan haza, kb. 50 km híján végig a pályán. Így is kb. 6 körül léptük át a határt. Aztán dugóba keveredtünk, ott rostokoltunk közel két órát, míg elértük végre a lehajtót, és Fehérvár felé a 8-as úton már a kuka sötétben kanyarodtunk vissza a pályára. Késõ éjjel értünk haza.

Gáspár Erzsébet