Kacna-jama kutatás (2017)
A szlovéniai Kacna-jama barlangrendszer kutatásába kapcsolódtunk be nemzetközi kollégákkal együttműködve.
A teljes beszámolót Markó Gábor (PF) írta.
A szlovéniai Kacna-jama barlangrendszer kutatásába kapcsolódtunk be nemzetközi kollégákkal együttműködve.
A teljes beszámolót Markó Gábor (PF) írta.
Emlékezünk
1924-1994
Örökös tagok
Balázs Dénes (Debrecen, 1924. szeptember 17. – Budapest, 1994. október 19.) magyar karsztkutató, földrajztudós, világutazó, számos földrajzi ismeretterjesztő mű szerzője, az érdi Magyar Földrajzi Múzeum alapítója.
Debrecenben született, családjával egy ideig Mezőhegyesen is éltek. 18 évesen már a kaland szelleme megkísértette, két nagy kerékpártúrát tett az akkori Magyarországon összesen 5 200 km hosszúságban. 43’-ban a Debreceni Dohánygyárban dolgozott, de nem sokáig, mivel egy évre rá behívták katonának, amely során szovjet hadifogságban esett és három évig kényszermunkára fogták.
Hazatérve Érdre költözött és a Kőbányai Dohánygyárban talált munkát. Nem sokkal később becsatlakozott a Kinizsi Sportkörbe és barlangászni kezdett. A Béke-barlang feltárásán felbuzdulva egy 20 fős csapattal Égerszög szélén a Dász-töbörben kezdtek meg bontómunkát, ahol már Jakucs László is próbálkozott két évvel korábban. Még az 1954-es évben sikerült is bejutni és feltárni az Aggteleki-karszt harmadik leghosszabb barlangját: a Szabadság-barlangot. A korántsem veszélytelen és kalandos feltárás történetét később A Csepegő kövek igézetében című könyvében is megírta. Ebből a kutatóbrigádból nőtte ki később magát az FTSK Barlangkutató Szakosztálya, amelynek Dr. Balázs Dénes az alapítója és egyben első csoportvezetője.
1956 elején, a Karszt és Barlang című folyóiratot ő jelentette meg először, amelyet aztán haláláig szerkesztett. 1958-ban részt vett a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat újjászervezésében, ahol sokáig vezető tisztséget töltött be (az alábbi fotó az MKBT tisztségviselőiről és titkáráról készült a 1989-ben, jobb szélen középen Balázs Dénes).
1958-ban indult első kutatóútjára a Dél-kínai-karsztvidékre, amelyet még megannyi út követett a világ minden tájára. Útjairól sok esetben könyvet is megjelentetett, amelyeket számos ember élvezettel forgatott és forgat máig, megismerve belőlük távoli népek kultúráját és messzi tájak földtani-természeti leírását. Ismertebb útjai csoportosítva:
A legelső nagy önálló külföldi tanulmányútja, amely életre szólóan megalapozta a trópusi karsztok iránti elköteleződését:
Maár Imrével közös tanulmányút a karsztkorróziós doktori disszertáció terepi anyaggyűjtésére:
Horváth Mihállyal indult a Szovjetunión, Kínán és Burmán keresztül:
Magyar–lengyel közös teherautós Szahara-átkelésként indult Líbiából (Tripoli – Fort Lamy / N’Djamena):
A Kínai Földtani Intézet meghívására megvalósult expedíció:
Balázs Dénes utolsó nagy hátizsákos terepi kutatóútja:
Még 1962-ben az ELTE földrajz szakán végzett, majd 1964-re a doktori iskolát is kijárta, értekezését a karsztkorrózió problematikáiból írta. Az útjai során gyűjtött kőzetmintákból, növényekből, állatokból és kultúrtárgyakból kiállított a saját maga által 1983-ban alapított érdi Magyar Földrajzi Múzeumban, ahol 1999-ben szobrot is kapott. A múzeum ma is működik, benne Balázs Dénes mellett sok világutazónk útjának bemutatásával. Balázs Dénes összesen 26 könyvet jelentetett meg a csaknem 600 egyéb írása mellett. Összefoglaló könyvét – melyet már nem tudott befejezni – felesége jelentette meg 1995-ben Életem – utazásaim címmel.
Az MKBT Vass Imre-éremmel (1962), Herman Ottó-emlékéremmel (1976) és Kadić Ottokár-emlékéremmel (1985) ismerte el tevékenységét. Emellett többek között az MTESZ-díj (1980), a Lóczy Lajos-emlékérem (1984), a Móra Ferenc-díj (1986), a Kőrösi Csoma Sándor-emlékérem (1988), a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1992) és a Szent-Györgyi Albert-díj (1994) tulajdonosa is volt, valamint Érd díszpolgára (1988) címet is viselte.
Emlékezünk
1924-2006
Örökös tagok
Kaposváron született, középiskoláit a pécsi jezsuita gimnáziumban kezdte meg, majd egy váci középiskolában folytatta. Végül bőrdíszműves lett és Budapesten helyezkedett el.
A II. világháború vége felé a 20 éves fiút a légoltalomi tűzoltókhoz hívták be szolgálatra. 1944 nyarán egy légitámadás nyomán lángba borult egy új-lipótvárosi emeletes ház. Ha a tűz átterjed a közeli lőszerraktárra, emberéletekben is szörnyű veszteségeket okozhat. Bár éppen nem volt szolgálatban, mégis azonnal odarohant és társaival igyekezett megfékezni a tűzvészt. Az égő ház rövidesen kártyavárként omlott össze, maga alá temetve a benne küzdő tűzoltókat, köztük őt is. Súlyos sérüléseinek nyomait és föl-fölújuló fájdalmait élete végéig hordozta.
A háború után egy bőrdíszműves szövetkezet dolgozója lett, ahol nyugdíjazásáig dolgozott. Örömét a természetben találta meg. Motorcsónakján járta a Dunát, de járta a gyalogosan, motorkerékpáron, meg kerékpáron a hegyeket és az 50-es évek közepétől a barlangokat is. 1954-ben lett tagja a Kinizsi (később FTSK szakosztályként működő) természetjáró-barlangkutató csoportnak, amelynek élete végéig meghatározó tagja maradt, és amikor Balázs Dénes világjáró útjaira állt rá, néki adta át a csoport vezetését is.
Barlangkutató pályafutása elején részt vett eredményes feltáró kutatásokban Égerszög környékén, a Hosszú-hegyen meg a Bakonyban és utóbb a Szemlő-hegyi-barlangban is, de hamarosan kikristályosodott, hogy adottságai a barlangok térképezésére predesztinálják. Több kisebb barlangi térképezés után többéves munkával elkészítette a Szemlő-hegyi-barlang részletes, nagy pontosságú térképét. E nagy munkája során kidolgozta a barlangtérképezésnek a korábbinál tökéletesebb mód-szerét. Az általa kidolgozott módszerrel és technikával készült 1:100-as léptékű barlangtérképei a korábbiaknál sokkal több és sokkal pontosabb információt hordoznak. A barlangtérképezés területén iskolát teremtett.
1968-ban a Pál-völgyi-kőfejtő kisebb barlangjainak fölmérésén dolgozott, és az egyik barlangban a mélybe nyúló szakadékba rég beszerelt drótkötélhágcsó váratlanul leszakadt alatta, és ő 8 m mélységbe zuhant. Lábait több helyütt, és mellcsontját is eltörte. Ezután már csak nehézkesen tudott járni, és haláláig gyakran gyötörték légzési nehézségek. De annyi balszerencse és fájdalom közt is élete utolsó percéig dolgozott, irodalmi tevékenységet is folytatott. Remetei magányában, rengeteg munkával megalkotta a Szemlő-hegyi-barlang tökéletesen hű térmodelljét is, amely ma a barlang fogadóépületében kialakított bemutatóterem ékszere, büszkesége.
Horváth Jánosnak maradandó alkotása az MKBT barlangtérképtárának létrehozása, a térképek összegyűjtése, gondos leltározása és katalogizálása is. Nemcsak összegyűjtötte a barlangtérképeket, hanem kinyomozta azt is, hogy kiknek van még barlangtérkép gyűjteményük, azokat sorban fölkereste, és pontos leltárt készített arról, hogy kinél, milyen barlangtérképek találhatók.
Horváth Jánosnak kiemelkedően értékes munkásságát az MKBT 1966-ban Herman Ottó-éremmel ismerte el, 1989-ben pedig, egész életművét értékelve, a közgyűlés az MKBT tiszteleti tagjává választotta. Az FTSK Barlangkutató Szakosztály örökös tagjaként emlékezik rá, tiszteletét fejezve ki a sok-sok közösségi, szervezési és kutatási munkájának.
Maradandó művében ő itt él ezután is közöttünk. Megfáradt testének hamva pedig nyugodjék békében.
Emlékezünk
1955 -1982
Örökös tagok
Lukács Laci, vagy ahogyan sokan ismerték “Drúz”, diplomáját a kazincbarcikai vegyipari főiskolán szerezte meg. Barlangásztevékenységét 1973-ban 10 napos föld alatti táborral kezdte a Szemlő-hegyi-barlangban. Az ezt követő években hazánkban az alábbi barlangokban végzett eredményes feltáró tevékenységet: Diabáz-, Nászút-, István-lápai-, 404-es-, Vízbe-verem-, Meggyes-, Borókás-, Hármaskúti-, 38-as-, Rozmár-, Vadászlesi-, Lujza-, Húsvét-, Patkós-, Büdös-lyuk-, Darazsas-, Borz-karszt-, Szabadság-, Danca-barlangban és külföldön: Ausztria területén a Jubileum-schacht-ot (-1173 m) feltárta és térképezte 475 m mélységig egy lengyel expedíció keretében 1980-ban. Svájc területén a Hölloch új járatainak feltárásán és térképezésén dolgozott egy egyhetes földalatti tábor alkalmával. Nagy kedvvel túrázott, hazánk szinte minden barlangját bejárta.
Az egykori Csehszlovákia, Bulgária és Románia jelentősebb barlangjaiban járt, Lengyelországban elérték a Snezna-barlang végpontját magyar csapattal. Barlangász versenyen, ha elindult általában győzött, az első Kinizsi-Kupát édesanyjával (Eri mami) társaságában nyerte, és feleségével is diadalmaskodott a fiúk között (1980). Akkoriban a Kinizsi Kupát a győztes csapat rendezte újra, mint most a legszínvonalasabb versenyünket a Hágó Kupát.
Hegymászóként eljutott az egykori Szovjetunió és Mongólia nagyobb csúcsaira, valamint a Magas-Tátra sok útját járta be sikerrel. A barlangjárás és a mászótechnika nemzetközileg elismert kiváló művelője volt. Az FTSK Barlangkutató Szakosztály, a BTSZ Barlangtúra Bizottság és a Magyar Barlangi Mentőszolgálat tagjaként aktívan dolgozott. 1982-ben magánkiadásban jelentette meg a Barlangjárás című könyvét (118 old.), mely a mai napig megállja a helyét. Tudását nagy lelkesedéssel adta át a fiataloknak cikkeiben és tanfolyamok keretében.
1982. December 28-án a Magas-Tátrában lavinaomlás következtében meghalt Lukács László (1955-1982), Szép Tímea (1965-1982), és Vidics Zoltán (1967-1982)
Úgy indultak el, hogy a hegyekben töltik a szilvesztert. Ez egyben próba is, edzés is. Készültek rá. Eleinte nagyszerű idő volt. Vakítóan szikrázott a hó, az ég mélykék, a levegő friss. Fotóztak, nevettek, hókunyhót építettek. Örültek, élvezték az utat. Harmadnapra rossz idő lett, havazott. Le kellett jönni. Már útban voltak lefelé, amikor megcsúszott a hó…
Egy kiszögellésen akadtak fent. Bence és Henrik le tudott ereszkedni, de Lacit, Zolit és Tímeát hiába szólították.
Amikor megkaptuk a hírt, nem hittük el. Nem! Ilyen nem történhetett velük, hiszen nemrég váltunk el! Jókedvűek voltak, derűsek, lelkesek.
Zoli 16 éves volt.
Még gyerek, de már szívósan, nagy akarattal dolgozott a munkahelyén és barlangfeltárásokon egyaránt. A Szabadság-barlang végpontján - a földalatti tábor alkalmával - fülig agyagosan, a negyedik nap után sem lankadó humorérzékkel… Emberfeletti teljesítményt tudott nyújtani a Danca-barlang új szakaszának feltárásánál is. Lelkes barlangkutató volt. Sokat tanult, edzette magát.
Tímea 18 éves volt.
Mindig jókedvű, kedves, jóbarát, túratárs és túravezető. A barlangfeltárásokba két éve kapcsolódott be. Bátran nézett szembe az előtte álló feladatokkal, melyet a sors számára igen rövidre szabott. Aki ismerte, szerette és nem felejti el.
Lacit csodáltuk, hogy mi mindenre képes. Fáradhatatlan energiával dolgozott, a barlangkutatásért élt. 1973-ban tíznapos földalatti táborral kezdte barlangász tevékenységét a Szemlő-hegyi-barlangban. Az ezt követő években hazánkban az alábbi barlangokban végzett eredményes feltáró tevékenységet: Diabáz-, Nászút-, István-lápai-, 404-es-, Vízbe-verem-, Meggyes-, Borókás-, Hármaskúti-, 38-as-, Rozmár-, Vadászlési-, Lujza-, Húsvét-, Patkós-, Büdös-lyuk-, Darazsas-, Borz-karszt-, Szabadság-, Danca-barlangban és másutt.
Ausztria területén a Jubileum (-475 m) és több kisebb barlang feltárása és térképezése fűződik a nevéhez. Svájc területén a Hölloch új járatainak feltárásán és térképezésén dolgozott egy egyhetes földalatti tábor alkalmával. Nagy kedvvel túrázott is, hazánk szinte minden barlangját bejárta. Csehszlovákiában megismerkedett a Barázdálás-, Óriás-, Csengő-lyuk-, Ladovca-, Vaddisznós- és Nagybikkfa-barlanggal; Romániában a Csodavár-, Tausoare-, Cur-ponor-barlanggal; Lengyelországban a Nagy-Sniezna-barlanggal; Bulgáriában a Prikrázna-, Körvabáta-, Bezimenna-, Temnata dupka- és Rezseska dupka-barlanggal és a Bileruha-zsombollyal.
Szívesen gyakorolta a sziklamászást, a hazánk adta lehetőségeken túl is. A Szovjetunióban fennjárt az Elbrusz keleti és nyugati csúcsán, megmászta a Nagy-Kugotájt, Gumacsit és Viataut, feljutott a Kazbekre a direkt útvonalon. Mongóliában fenn volt a Szuhebator-, Hovd- és a Dimitrov-csúcson, Csehszlovákiában a MagasTátra sok útját járta be sikerrel.
A barlangjárás és mászótechnika nemzetközileg elismert, kiváló művelője volt. Az FTSK Barlangkutató Szakosztály, a BTSZ Barlangtúra Bizottság és a Barlangi Mentőszolgálat tagjaként aktívan dolgozott. Ő volt a vezetője társulatunk műszaki bizottságának. A nemrég befejeződött barlangász tanfolyamon hatalmas ismertetanyagot adott át lelkesen, emberien, tiszta szívvel. Sohasem mondta, hogy nem ér rá. Ahol lehetett, mindig segített. Nagy szeretettel tanította az ifjú barlangkutatókat.
Lelkesen készült apai teendőire, amit sajnos, nem érhetett meg. Kegyetlen és méltatlan dolog volt ez a sorstól! Aki ismerte kedves, rokonszenves lényét, kimagasló emberségét: sohasem felejti el őt.
Távozásuk pótolhatatlan veszteség a családnak, barátoknak és a magyar barlangkutatásnak.
Gazdag László - Vidics Zoltánné – Zsólyomi Zsolt
Hét és fél évig ismertem Lukács Lacit, más néven Drúzt, édesanyja (Eri mami) csak Bütyöknek szólította. Szerettünk együtt túrázni, bár a hét év alatt nem olyan nagyon sok közös túránk volt, mert közben én pár évig a barlangászás helyett a hegymászásra koncentráltam (így maradtam le István-lápa-bg. feltárásáról is).
Először a pilisi Hosszú-hegyen találkoztam vele egy táborban, éppen egy íróasztal méretű követ tört össze a barlang bejáratánál félmeztelenül egy nagy “samuval”, még 1975 júliusában, ahol a most Három-lyuk-zsombolyként ismert barlangot ástuk az FTSK égisze alatt, Máthé Józsi bácsi szervezésében egy teljesen amatőr, nem barlangász társasággal. Lukács Laci, mint FTSK-s az anyukájával (Eri mama) jött a táborba pár napra látogatóba. Laci erős fizikumú, csupa izom srác volt, a tenyere kétakkora, mint az enyém. Én még kezdő barlangász voltam, csak a Ferenc-hegyi és a Solymári-bg.-ot ismertem, az akkori barlangász társadalommal nem volt kapcsolatom. Tőle hallottam először a Vecsemről, és egy lengyelországi Snezna nevű barlangról, ahova szeretett volna eljutni. Meghívott Égerszögre az ő táborukba is. Tőle tanultam a boulin, prussik és a többi csomó használatát, megkötését.
Mindig a felszerelés tökéletesítésén járt az esze, legyen az overall, mászó, ereszkedő, világító eszköz, bármi, ami a túrázással, barlangászással kapcsolatos. Nála láttam először kávéfőzőből átalakított karbidlámpa tartályt (ma is van egy ilyenem), lapkás ereszkedőt, oldalbeakasztós kantyút, (ezeket a felszereléseket mind ő találta ki). Laticell helyett hungarocell darabkákból készített derékaljat, dupla égős karbid fejlámpát, stb. Akkoriban nem úgy volt, hogy bemegyek a boltba, és mindent megveszek magamnak. Laci volt az MKBT-ben a technikai vezető, biztos a találékonysága miatt. Mindig szervezett, tervezett valamit: túrákat, barlangfeltárást, tanfolyamot, hegymászást. Vele voltam először a Magas Tátrában sziklát mászni. A Zöld-tó közelében sátoroztunk a bokrok között, reggel mindig le kellett bontani a sátrat, hogy ne lássák meg a nemzeti park őrei. Egyik nap a Čierny csúcsot vettük célba. Két szlovák mászó is ezt a falat mászta, csak másik úton. Kb. négy kötélhossz IV-es mászás.
Mire felértünk, elromlott az idő. Akkora köd lett, hogy nem láttunk csak 20 m-re. Le kellett menni a csúcsról, hát követtük a két szlovák fickót. Gyanúsan sokáig tartott a lemenet, a szlovákok a steinman jelzés után mentek (ők muzsiknak nevezték). Közben eleredt az eső is. Csak mikor már egészen leértünk, akkor jöttünk rá, hogy a hegy másik oldalán vagyunk, gyalogolhatunk körbe vagy tizenöt kilométert, mire visszaérünk a táborhelyhez.
1979 októberében történt a nagy esemény: Elindultunk meghódítani a Lengyel Tátrában lévő Śnieżna barlangot. Nem volt egyszerű feladat. Lévén, hogy a barlangba tilos volt lemenni. Akkoriban még nem volt a társaságban senkinek sem autója, ezért elhatároztuk, hogy bérelünk egy Ladát. A sok kötelet ne vonattal kelljen kivinni (a barlang -783 m mély). A csapatból Szakáll (Budavári J.), Malvin (Szűcs L.), Kovi (Gyovai L.), Szása (Béres S.), Drúz (Lukács L.), jómagam (Sanyika), és Eri mama kísérőként jött velünk. Szakállnak volt jogosítványa, ő lett volna a sofőr, ha nem úgy alakul, hogy mindjárt a gépkocsi telephelyén nekitolatott a kerítésnek, minek utána a bérbeadó meggondolta a dolgot. Visszavette az autót. Így történt, hogy Szakáll nevelőapja Zsom Józsi vállalta, hogy eljön, s ő vezet. Aki nem fért be az autóba, az vonattal utazott. Zakopane mellett, egy lengyel barlangász, Sztasek házában aludtunk. Úgy volt, hogy egy napot pihenünk, de esett az eső, s féltünk, hogy a barlangban sok lesz a víz, ezért még aznap összepakoltunk (este kilencig). Részemről alvás alig történt. Egyrészt nagyon izgultam a barlang miatt, ez életem első komoly zsombolya, másrészt azért, mert hajnali háromkor kellett felkelni, hogy a sötét leple alatt hagyhassuk el a falut a barlang irányába, nehogy meglásson a TANAP (a Tátrai Nemzeti Park őre), mert mint említettem, nem volt engedélyünk a barlang látogatására. Emlékeim szerint négy órát kellett gyalogolni fel a hegyre, az összes cuccot vittük magunkkal.
Sztasek mutatta az utat. Emlékszem, Eri mama Niveával vagy baba krémmel kente be a bakancsát. Esett az eső, később ónos eső lett belőle. A hőmérséklet +10-ről lehűlt -5 fokra. Hideg volt, jól eláztunk, a lábunk alatt csúszott az ösvény, ahogy az eső odafagyott. Végre felértem a Kotlini bejárathoz. Majd háromnegyed órát kellett várni, mire a csapat vége is odaért. Reménykedtem, hogy nem megyünk le ilyen körülmények között. De aztán mégis lementünk, Malvin kivételével, akinek elázott a barlangos holmija is. Átöltözve a száraz barlangos ruhába mindjárt szebb színben láttam a leendő túrát.
Úgy egyeztünk meg, hogy tíz órát megyünk lefelé, aztán visszafordulunk. Drúz és Szakáll mentek elől, majd Kovi, Szása, utolsónak én. Az első aknában (p75) még jég volt. Nem álltam a helyzet magaslatán csomó átszerelés ügyében, jó sokáig elvacakoltam az időt.
Amúgy akkor még kantyúval másztam a barlangokat, nem volt piezo elektromos kombi karbidlámpa (csak Kovinak volt ilyen), nem volt stoppos ereszkedő, még nem volt “műnyúl” se, hanem gyapjú és pamut aláöltözés. A barlangban lehetett vagy 2 fok C. Megyünk-megyünk a barlangban, egyszer csak egy rövid ereszkedés alján azt veszem észre, hogy a fej karbidlámpám égője nem a fejemen, hanem az ölemben világít. “Hát ezzel meg mi a csuda történt?” Nézem, hát az a probléma, hogy a réz cső, amiben a dűzni volt, lágy (cink, ón) forrasztással volt a tükörhöz rögzítve, ami átforrósodott az égőtől, s kiolvasztotta a rögzítést. Átvillant az agyamon, hogy én most hogyan fogom folytatni a túrát karbidlámpa nélkül!? Van egy akkumulátoros bányászlámpa a derekamon, de ez nem fog végig kitartani (ellenben jó nehéz). A többiek meg nem tudják, hogy hol késlekedem. Sebaj, elővettem mini franciakulcsomat, s összefogattam az égőt a tükörrel. Az akna alján körülnézve találtam vékony, kötözésre alkalmas drótdarabkát, amivel orvosolni lehetett a bajt (valami telefonzsinór maradvány lehetett, micsoda szerencse). Beértem Szását és Kovit. Drúz és Szakáll már valahol messze jártak. Az egyik 60-as aknába cseh kötél került. Egy menetbe, mert nem értük el a falat. Ahogy ereszkedem, pörgök, mint a ringlispíl. Az jár a fejemben, hogy én nem fogok tudni lemenni a barlang aljára. Minek cipeljem én ezt a sok kötelet itt a zsákban? Én bizony leteszem, s úgy megyek tovább.
Megint beérem az előttem lévőket, most egy százméteresnek mondott aknánál tartunk, ami több részletben volt beszerelve, talán nem is volt meg egybe a száz. Ezután még néhány kisebb ereszkedés következett, aztán elértünk egy patakhoz. Drúz meg Szakáll ott vártak ránk. Ide már Szása és Kovi előtt érkeztem. Itt főzőcskéztünk némi teát, levest, s megbeszéltük, hogy visszafordulunk, mert letelt a tíz óra. Ezt hallva bátrabban mertem közölni, hogy kiraktam a nálam lévő köteleket egy kicsivel feljebb. - 450 m mélységig jutottunk. Ezen a ponton találkozik a Kotlini ág a Snezna ággal.
A felfele menet simán ment, a ringlispíl kötélen bepörögtünk, nekem nem esett jól, utána meg kellett állni és megenni egy töltött káposzta konzervet, mert annyira kimerültem, nem a pörgéstől, hogy már a Drúz támogatott. De innentől fogva mintha megtáltosodtam volna. A barlangból kiérve látjuk, hogy kb. 25 cm hó esett, amíg bent voltunk. 24 órás túra volt a barlangban eltöltött idő, alvás nélkül. A nagy aknák, a hideg, az aknák közti szűk részek miatt nehéz volt a barlang. Ha jól emlékszem, az aknák alján vágtuk a kötelet, a maradékot vittük tovább (nem mindenhol), mert nem volt egészen pontos leírásunk. Összepakoltunk, s elindultunk a hegyről. Eri mama és még valaki a lentiek közül elénk jöttek, aggódtak értünk. Valamelyikünk zsákját átveszik. Újabb 3 órás gyaloglás, ezúttal kék az ég.
1980 szeptemberében újra meglátogattuk a Sniezna barlangot. Ezúttal az alsó bejáraton keresztül (Snezna), innen csak -600 m mély a rendszer. A csapat: Drúz, Kovi, Börcsök Péter, Joó Gyuri, (Kabóca), Nagy S. (Samu), jómagam. Hasonlóan az előző túrához, nem volt engedélyünk. A hajnali indulás ellenére észrevettek minket, mire kijöttünk, két parkőr várt a bejáratnál. Szegények biztosan sokat vártak, hiszen mi 30 órát voltunk bent. Valami büntetést is kellett fizetni, de tekintve az akkori forint, zlotyi átváltási arányt, nem okozott nagy megterhelést. A barlang ezen szakaszán kevesebb az akna, de szűkebb, ezért nem haladtunk igazán jól. Kabócának a bg. bejáratánál derült ki, hogy nem lehet becipzárazni az overallját. Kabóca és Samu nem hoztak elektromos lámpát (ők nem igazán barlangászok, Samu hegymászó). A kombi lámpáról otthon leszerelték az elektromos részt, mondván, hogy minek az. (Aztán mikor a barlangban elaludt a karbidjuk, folyton nekünk kellett világítanunk, míg megjavították). Drúz is otthon felejtette a karbidlámpa tartályát, de ő még lent a faluban észrevette, és tudott szerezni másikat.
Az én “kalandom” az volt, hogy miközben egy hasadékban ereszkedtem, egy nittnél megálltam megnézni miért olyan büdös a hátizsákom. Ahogy nézem, egy nagy durranás: eresztett a pb. gázfőző palackja, s a fejemen lévő karbidlángtól begyulladt a kifolyt gáz, leégetve a szempillámat. Gyorsan betekertem a zsák száját, ami kicsit megégett, így sikerült eloltani a tüzet. Az utolsó ereszkedést bent lévő lengyel kötélen tettük meg, mert kevés volt a kötelünk. A barlang végpontján megtaláltuk Diogenészes sporttársaink emléktábláját, miszerint ők itt jártak (egy lengyel csapat hozta le őket). Drúz úgy döntött elviszi nekik, s átadja a klubban (Képzelem, hogy örültek a fiúk).
A Moszkva téren a metró előtt történt 1982 Karácsonyán. Ő bivakzsákot kért tőlem kölcsön a tátrai túrához, én egy hordkeretet adtam vissza neki. Én a Velká Fátrába mentem, ők a Magas Tátrába túrázni. Sok friss hó esett akkor, néhol a Fátrában is derékig süppedtünk.
Ők sajnos lecsúsztak a porhóval a gerincről. Öten voltak egy kötéllel összekötve, Lacinak, és testvérének Zolinak, valamint Tímeának nem volt szerencséje. Két másik társuk épségben tért vissza.
Emlékezünk
1931. április 29. – 2025. április 12.
Örökös tagok
Vidics Zoltánné (született Flesch Erika), mindannyiunk szeretett Erimamája, 2025. április 12-én életének 94. évében itt hagyott bennünket.
1931. április 29-én született Budapesten. Műszerészként dolgozott a Posta Központi Javítóműhelyében, később a Telefongyárban, majd nyugdíjazásáig a VITUKI-ban. Bár a természet szeretete végig kísérte életét, a barlangászatot viszonylag későn, 40 évesen kezdte el. Ezt követően azonban rendkívül aktív barlangkutató tevékenységet folytatott. Szinte valamennyi hazai barlangot bejárta, és számos külföldi barlangot is felkeresett. Nem riadt vissza az igen nehéz, kötéltechnikát is igénylő túráktól, illetve a több napos földalatti táborozástól. 1978-ban a Kinizsi Kupa Országos Barlangversenyen I. helyezést ért el.
Nagyszerű vezéregyéniség volt. 1975-től a Telefongyár SE Természetjáró Szakosztályát vezette, majd 1980-tól 1993-ig az FTSK Barlangkutató Szakosztályát irányította. 1979-től a BTSZ Barlang Bizottságának tagjaként közreműködött az alapfokú barlangjáró oktatásban. A barlangkutatásba bevonta az egész családját: fiait Lászlót (akit társai Drúznak neveztek) és Zoltánt, valamint lányát Erikát és menyét, Zsókát. Személye, példamutatása nagy vonzó erőt jelentett az FTSK-ban. Vezetése idején a csoport létszáma és tevékenységi köre jelentősen megnőtt a korábbi évekéhez viszonyítva.
Bár társaival számos hazai barlang kutatásában működött közre, legnagyobb sikerei az Égerszög környéki karsztterület barlangjaihoz kötődnek. Férfiakat megszégyenítő elszántsággal dolgozott, a legkeményebb munkákból is kivette a részét. Első komolyabb eredménye (1981-ben) a korábban mindössze 85 m hosszban ismert Danca-barlang 700 méteres folytatásának felfedezése volt. A továbbjutást akadályozó szifon víztelenítésére 1983-ban szervezett egy sikeres expedíciót, melynek eredményeképpen e barlang csaknem másfél kilométer hosszban vált ismertté. De nem csak a feltáró munkában vett részt, hanem tagja volt a szifonon túli járatok roppant nehéz körülmények között lebonyolított, egyhetes földalatti térképező expedíciójának is.
Erimama életét végigkísérte a Szabadság-barlang kutatása, bemutatása és védelme. Látogatók csak az ő kíséretében, szigorú feltételek betartása mellett mehettek le. Ennek köszönhető, hogy a Szabadság-barlang szinte teljesen megőrizte épségét. 1991-ben pedig társaival, az FTSK kutatóival sikerült megtalálniuk a barlang 500 méter hosszú folytatását az addigi végpontot jelentő Pokol átbontásával.
Nagyszerű sikerei mellett Erimamát egy szörnyű csapás érte: 1982. december 28-án mindkét fia: az akkor 27 éves Laci és 15 éves Zolika egy tátrai túra során lavinaomlás következtében meghalt (a túrán öten vettek részt, közülük csak ketten maradtak életben). Ez nagyon megviselte Erimamát és családját, de megrendítette az egész barlangász társadalmat is. Hiányukat mind az újabb expedíciók szervezésében, mind a barlangjáró oktatásban sokáig érezni lehetett. De Erimama nem omlott össze, hanem éppen ellenkezőleg, bebizonyította hihetetlen akaraterejét, elszántságát és élni akarását. Nem hagyta abba a barlangászatot, sőt, még nagyobb energiával vetette bele magát az FTSK vezetésével járó feladatokba, illetve a feltáró kutatásba. Ahol csak lehetett, igyekezett saját maga elvégezni azokat a feladatokat (elsősorban az oktatásban), amik nagyobbik fiára hárultak volna. Testi és lelki erejét mi sem bizonyítja jobban, hogy a Danca-barlangi nagy felfedezések éppen fiai halálát követő években történtek.
Erimama munkáját mind a magyar természetjáró, mind a barlangkutató társadalom elismerte. 1980-ban megkapta a Budapesti Természetjárás Fejlesztéséért emlékplakettet, 1982-ben a Barlangtúrázás Fejlesztéséért emlékplakettet, majd 1984-ben az MKBT Vass Imre éremmel tüntette ki.
Fiai elvesztése után Erimama szeretett kutatási területére, Égerszögre költözött. Az itt vásárolt romos épületekbe a korlátozott anyagi lehetőségei ellenére életet lehelt és kivirágoztatta. Lelkesen segítettek neki a családtagjai, valamint az őt gyakran meglátogató barlangászok. Nagyon sokáig lejárt a környék barlangjaiba a fiatalokkal, de ahogy közeledett 90-es éveihez, egyre fogyott az ereje és egyre ritkábbakká váltak földalatti kirándulásai.
Bizony most már fájóan üres az otthona, már nincs kihez betérni az erre járó barlangászoknak. Hamvait a barlangok feletti erdő fái vigyázzák, emlékét pedig mindannyian szívünkben őrizzük.
Emlékezünk
1966-2017
Örökös tagok
Sajnos nem váratlanul, de szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy Zsólyomi Zsolt barátunk, akit mindenki csak Frédi néven ismert, nincs többé.
„Homályos emlékeim között feldereng egy történet. Valamikor a 80-as években, a Remete-szurdok felett nyíló Hétlyuk-zsombolyban gyakoroltam az ún. pruszikolás technikáját, amikor megjelent egy kis csapat, akik meglepődve szemlélték magányos szórakozásomat.
Rövidesen én is meglepődtem, amikor a barlangban elleshettem tőlük az akkor még megszokottnak mondható „kantyúzás” módszerét.
A maroknyi csoportvezető egyénisége, egyben hangadója egy széles vállú, bivalyerős srác volt, aki akkoriban még nem technikai tudásával, inkább elszántságával, kitartásával tűnt ki közülünk. Kölcsönös csodálkozásunkat számos közös túra követte.
Frédi társaságában volt szerencsém megismerni a Vecsem-bükki-zsombolytól az István-lápai-víznyelő számunkra akkor még beláthatatlan méretűnek számító járatrendszeréig a legszebb, legnagyobb hazai barlangokat. Hegymászások és több külföldi barlang is színesítette a közös emlékeket, majd útjaink eltérő irányban haladtak tovább.” - (Nagyváthy János)
Barlangász pályafutását a 90-es évek elején kezdte, beiratkozott egy az MTSz által szervezett technikai tanfolyamra. Látványos technikai fejlődésen ment keresztül, és a barlangászat vált életének talán legfontosabb tevékenységévé. Elsősorban túrák, expedíciók szervezésével foglalkozott az FTSK oszlopos tagjaként, és sok nagy európai barlangba jutott le magyarok között elsőként.
Különösen a magashegyi, komoly nehézségű barlangok bejárásában volt úttörő szerepe, expedíciókat szervezett az ausztriai Schwersystem barlangjaiba, az ugyancsak ausztriai Schneeloch-ba , az olaszországi Monte Cavallóba , oszlopos tagja volt a Gortani-teamnek, járt a Jean Bernard-barlangban, a Pierre Saint Martin barlangban, és sok Róma környéki olasz barlangban is.
Az expedíciókban általában a legnehezebb feladatokat vállalta, akár a be- és kiszerelésben, akár a felszerelés szállításában a csoport komoly hasznát vehette hatalmas lelkesedésének, erejének és állóképességének.
„Nehéz szavakba foglalni, hogy mit is jelentett Frédi távozása a számomra. Sok közös barlangi túra köt össze, amelyekben egy megbízható túratársat, és barátot szereztem, mellette mindig biztonságban éreztem magam és a csapatot a Caninon és a Gortaniban. Azt éreztem, hogy mellette soha nem érhet baj, mert mindenre van megoldása. És most az elmúlt hónapokban borzasztó volt megélni, hogy ő bajban van és én tehetetlen vagyok.
Egyszer Ausztriában a Taubenloch barlang felé menet Frédivel felmálházva mentünk a csapat elején. Cigivel a szánkban időnként megálltunk bevárni a társaságot. Akkor poénkodva mondtuk, hogy azért cigizünk menet közben, mert ez a sportszerű nehezítés számunkra. Ezután nemsokkal mindketten leszoktunk a dohányzásról. Sok évvel később – mikor már régen nem cigiztünk – a Caninra felvittem egy doboz szivarkát, hogy este együtt elszívhassuk nyugiban.
Rágyújtottunk, és két slukk után Frédi megszólalt: Fú Péter, ez nagyon jó – mondotta, majd eloltotta. Frédi nyugodj békében, emlékünkben míg élünk, örökké megőrzünk.” – (Börcsök Péter)
1993-ban egy Rose Gyurival párban a negyedik helyen végeztek az Első Pireneusi Játékok nemzetközi barlangversenyén két francia és egy belga csapat után.
„1994 októberében, a sikeres alapfokú vizsgám után üldögéltem egy péntek este a Pál-völgyi teraszon. Nemsokára megjelent két barlangász felszerelésben, Gyurika és Frédi. Rábeszéltek minket, hogy induljunk a másnap általuk rendezett Pireneusi Játékok Selejtezőjén. Azt mondták, hogy csak egy kötélpálya és a Mátyás-hegyi-barlangban egy kör… Amikor megláttuk a kötélpályát, amit építettek, elállt a lélegzetünk – ilyen pókhálót még nem láttunk! Kizárt dolog, mondtam, de ők hajthatatlanok voltak, alkut kötöttünk: ma este megtanítanak végig menni rajta, ha sikerül, másnap indulnunk kell…
Éjfélig tanítottak lelkesen minket, másnap utolsók lettünk, de megcsináltuk. Azon a hétvégén rengeteget tanultam Frédiéktől, amik megalapozták máig tartó szerelmemet a függőleges földalatti világba. Akkor még álmodni sem mertem arról, hogy egyszer társa is lehetek, expedíciókon vagy a barlangi mentőszolgálat akcióin. Teltek az évek, és még soksok mindent tanultunk tőled. Felfoghatatlan, hogy nem látunk többet, a szívünkben mindig itt vagy ha leszállunk a föld alá.” – (Hegedűs András)
Anyagilag is támogatta a barlangi expedíciókat, kutatásokat, valamint a BMSz-t, sok barlangba beépült felszerelés eredetileg az ő tulajdona volt. Aktív tagja volt a BMSz-nek is, korábban vezetőségi tag volt.
Ő volt a kulcsember azokon a szűk helyeken, ahol egyedül kellett megemelni egy-egy testesebb sérültet.
Tavaly ősszel ünnepelhettük volna 50-edik születésnapját, de ez már megromlott egészségi állapota miatt elmaradt. Halála végtelenül megrázó és igazságtalan.
„Jókat röhögtünk rajtad, mikor kezdted a síelést, baromi nagyokat estél, de mindig felálltál, nem adtad fel, mentél tovább, és győztél. Megtanultad, mert akartad, mert nyerni akartál. Mint mindenütt, amibe belefogtál, amit elkezdtél, mindent a végsőkig vittél, semmit nem adtál fel, mindent befejeztél. Késznek szeretted látni a megkezdett munkát, ezért vállaltál annyit, tudtad, hogy ha te csinálod, akkor meglesz. És csináltad, csináltad, szervezted a csapatot, mert ezt a lelkesedést, ezt az óriási energiát a csapatért tetted, mert a csapatot szeretted, ha mindenki érzi az elégedettséget, a győzelmet. Mindent a csapatért, a közösségért, a családért tettél, a nagy barlangász családért és a szűkebb saját családért.
És egyszercsak ez az óriási erő, ez az energia valakinek kellett, kellett neki, hogy erősödjön, hogy újra támadhasson. Tudta, hogy ő nem győzhet, egy ekkora erőt, egy ilyen kitartó embert nem tud ledönteni, ezért alattomosan, gyáván oda fészkelte be magát, ahol nem lehet ellene védekezni. Ott lapult, elszívta az energiát, és te tehetetlen voltál. Nyugodj békében, drága barátunk!” – (Zih József)
“Küzdöttél, de már nem lehet,
a csend ölel át és a szeretet.
Csak az hal meg, akit elfelejtenek,
örökké él, akit nagyon szerettek.”
